Az elmúlt idõszakban másról sem hallani, mint a felsõoktatási törvény újabb és újabb tervezeteirõl. Több fontos változás már megtörtént a korábbi törvény módosítása keretében. A kreditrendszerre épülõ kétciklusú bolognai képzést, valamint a számítógépen tárolt országosan egységes tanulmányi rendszert és a kétszintû érettségit hosszas ellenkezések, kül- és belföldi nyomás mellett bevezették vagy épp folyamatban van az alkalmazása. (Lásd: Lopott órák, Magyar Narancs, 2004. április 8.)
A törvénytervezet fent említett passzusaiban az a közös, hogy minden illetékes szervezet, beleértve a szakszervezeteket és az ellenzéki pártokat, nagyjából egyetért ezek szükségességével, vagy már belenyugodott. Az új felsõoktatási törvény tervezetének szeptember 27-én közzétett, huszon-valahányadszorra átdolgozott változata azonban eddig talán soha nem tapasztalt botrányt kavart. Nem mintha különösebb meglepetést jelentett volna az elõzõ változatokhoz képest. Sõt, mint Magyar Bálint oktatási miniszter elmondta, a fõiskolai és egyetemi rektori konferenciák, a Felsõoktatási Tudományos Tanács (FTT), a szakszervezetek és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége képviselõinek részvételével kidolgozott tervezet több pontja is magán viseli a közremûködõk ellenjavaslatait.
Autonómia
A leghevesebb vita napjainkban kétségtelenül az egyetemi autonómia körül zajlik. A törvénytervezet szerint az állami fenntartású egyetemeknek és fõiskoláknak a vezetési struktúrája biztosítja majd az intézmények szabadságát. Már ma is létezik az egyetemeken az úgynevezett szenátus, amely oktatási és tudományos kérdésekben dönt (szakmai tevékenység ellenõrzése, tudományos pályáztatás, akkreditációs ügyek). Másfelõl a stratégiai menedzsment a törvény értelmében az úgynevezett irányító testület kezébe helyezõdne, amelynek elnöke a rektor. Az irányító testület intézményének bevezetésére a tárca szerint egyrészt azért volt szükség, hogy a gazdálkodás egy erre kijelölt gazdasági igazgató részvételével, demokratikus döntések alapján történjen, másrészt azért, hogy ezekben a döntésekben a fenntartó is részt vehessen, és fordítva, hogy az egyetemi vezetés fenntartói jogkört kapjon. A hallgatói létszám alapján 5-9 fõt számláló irányító testületbe 2-4 fõt az egyetemi vagy fõiskolai szenátus, 2-4 fõt pedig az oktatási miniszter delegál. Az utóbbi képviselõk személyét a szenátus kétharmados szavazással megvétózhatja, a rektor személye pedig egy fõvel megnöveli az egyetem képviselõinek számát. Ez a miniszter szerint oly módon garantálja az autonómiát, ami egyedülálló a nemzetközi példákkal összehasonlítva.
Az irányító testület a törvény értelmében olyan tényezõkrõl dönthetne, mint a szakindítás, a hitelfelvétel vagy az intézményi költségvetés elfogadása. Mindez eddig az oktatási miniszter hatáskörébe tartozott, bár volt néhány jog (például a források átcsoportosítása), amely idén január 1-jétõl már életbe lépett. "Az eddigi törvény kimondta az egyetemek autonómiáját, de tartalmilag nem szabályozta azt - mondja a miniszter. - A mindenkori kormány kiskorúként kezelte a felsõoktatási intézményeket azzal, hogy helyettük gazdálkodott." Az irányító testületek szisztémája az autonómia mellett a racionális pénzügyi hozzáállás szempontjából is elõnyös: a testület saját érdekét figyelembe véve dönthet a források elosztásában, és maga állíthat fel fontossági sorrendet a tételek között - az oktatásfinanszírozás szûkös kereteit figyelembe véve.
A törvénytervezet ezen passzusa nyomán annak rendje-módja szerint tetõfokára hágott a Magyar Bálint személyét és tárcáját övezõ - mondjuk ki - közutálat. Az oktatói közvélemény (mely nem mindig vág egybe a rektori konferenciák álláspontjával) éppen az Oktatási Minisztérium (OM) által felsorakoztatott elõnyök ellentettjére számít, amennyiben az Országgyûlés - várhatóan tavaszra - megszavazza a törvényt. A legtöbb általunk kikért és a sajtóban megjelent tanári vélemény szerint nemhogy nem lesz garantált, hanem éppen most fog megszûnni a felsõoktatási intézmények autonómiája. Többen állítják, az irányító testület bevezetésével az intézmények nem önállóságot kapnak, hanem immár "kézi vezérléssel" fogja õket kormányozni a minisztérium, amely ráadásul - demokrácia ürügyén - annyi tanszéket vagy tanári állást szüntet meg, amennyit csak akar. Az üzleti szemlélet nem fér össze a felsõoktatással, állítják sokan, és van egy pár szakma, például a bölcsészkarokon, ami nem piacképes. "Elképesztõ, hogy hogyan lehet egy kiemelkedõ szakmát, az egyetemi oktatást, a benne dolgozók egyöntetû és felháborodott tiltakozása ellenére véglegesen tönkretenni" - sommázza a kialakult helyzetet Csányi Vilmos etológus, az ELTE Természettudományi Karának professzora (Az egyetem védelmében, Népszabadság, 2004. október 2.). Az ehhez hasonló, sajtóban megjelent vélemények gyakran hangoztatják a lineáris képzési struktúra megjelenésének káros hatását az elitképzésre, ugyanakkor, ezzel legalábbis látszólagos ellentmondásban, elismerik a rendszer szükségességét a tömegképzés kiszolgálása szempontjából. Nem tétlenkedik a politikai ellenzék sem: a Fidesz szerint például attól, hogy átállunk a bolognai folyamatra, nem szükséges az egész felsõoktatási rendszert kísérleti idõszak és kiskapuk nélkül, jóvátehetetlenül átformálni - magyarázta egy politikusi vitafórumon Pósán László fideszes képviselõ, aki a szakmával folytatott párbeszédet is hiányolja, illetve kevesli. A felszólamlók általában úgy vélik, az irányító funkciókat a szenátusnak kellene ellátnia, vagyis az egyetemek irányítása tudományos ügy.
Státusok
Egy másik konfliktusforrás az oktatók helyzete és bérezése. A Magyar Universitas Program jelenlegi változata erõteljesen javasolja, hogy a felsõoktatási intézmények a minimálbér fölött teljesítménytõl függõen döntsenek a tanárok bérezésérõl. Magyar Bálint 20 százalékos béramplitúdót tartana optimálisnak: szerinte a mûködõ felsõoktatás feltétele, hogy az oktatók meg legyenek fizetve, és az 50 százalékos béremelés is ezt a célt szolgálta - ezen felül azonban differenciálni kell. (A miniszter hangsúlyozta, hogy például az Egyesült Államokban az oktatók nem ilyen szerencsések.) Szerinte ebben a kérdésben az oktatói szakszervezetek hajthatatlanok, pedig ez a terület kizárja a demokratikus gondolkodást. Aki többet publikál, akinek jobbak a hallgatói visszajelzései, annak többet kell keresnie, mert a fennálló rendszernek kontraszelektív hatása van. A Felsõoktatási Dolgozók Szakszervezete (FDSZ) az ilyen elvárások mellett - állításuk szerint minden oktatónak szigorú feltételeknek kell megfelelnie - az adjunktusok és a tanársegédek határozott idõre szóló alkalmazását is kifogásolja. Kis Papp László, az FDSZ elnöke szerint ez azt jelenti, hogy mindenképpen magasabb tudományos fokozatot kell szerezniük, különben megszûnik a munkaviszonyuk.
Hasonló felháborodás kíséri a nyugdíjas oktatókról szóló javaslatot is: eszerint a hetvenedik életévét betöltött oktatót nem lehet közalkalmazotti viszonyban foglalkoztatni. Az oktatói állomány valóban elöregedett - jelentette ki egy fórumon Mang Béla felsõoktatási helyettes államtitkár -, az egyetemi tanárok átlagéletkora 54,9 év. Egy ilyen korú tanár még durván 10 évig vezethet egy tanszéket, ami nem sok idõ a saját iskola kiépítésére. Ugyanakkor országszerte 2800 nyugdíjas egyetemi oktató veszi fel a teljes fizetését. Az ELTE-n már megkezdték a nyugdíjas korú oktatók jelentõs részének félállásba vételét, ami a közelgõ globális reform és a tanszékek várható leépítése mellett csak tetézte az intézményben uralkodó apokaliptikus légkört. "A mi tanszékünk nem azért fog megszûnni, mert leépítik vagy összevonják, hanem azért, mert a tanárok túlnyomó része 60 fölötti" - hangzik az egyik professzor prognózisa.
A fentiek nem adhatnak teljes képet a vitás kérdésekrõl: hasonló nézeteltérések vannak például arról, hogy milyen forrásokból fedezzék a reformok keresztülvitelét (bár erre az OM részletes program keretében 6,5 milliárd forintot osztogat szét), vagy a Magyar Akkreditációs Bizottság jövõbeli szerepérõl - utóbbi ajánlását a törvény alapján ugyanis többé nem a miniszter, hanem az egyetemi szenátus bírálja el, ha pedig nem ért egyet, akkor a regisztrációs központnál tesz panaszt, márpedig ennek az oktatói közvélemény értelmezése szerint a minõségbiztosítás eshet áldozatul. Magyar Bálint viszont a folyamatos egyeztetés után csak politikai ellentétekre bír gondolni a reformokkal szembeni ellenállás láttán, amit néhány megkérdezett tanár ismeretében biztosan cáfolni tudunk. Egy prominens bölcsészkari oktató hangsúlyozta: nincs olyan szervezet, amely ne értene egyet a reformok szükségességével. Ugyanakkor a legtöbb felsõoktatási fórum átgondolatlannak és cinikusnak tartja a törvény legújabb változatát is, mint ahogy az újonnan felállt kormányzatot is felelõtlenséggel vádolja, amikor néhány hetes "reménykedés" után elfogadták Magyar Bálint reformkoncepcióját. A Magyar Tudományos Akadémia helyesírási és nyelvhelyességi hibákat tartalmazó jegyzéket adott ki, az FTT és a nyáron a reform elemzésére alakult Egyesület a Felsõoktatásért és Kutatásért is több ponton átgondolatlannak, sõt alkotmányellenesnek tartotta a Magyar Universitas Programot. Kifogásaik között szerepel, hogy a tervezet korlátozza a tanszabadságot, ráadásul olyan, általános szabályzatokat ró az egyetemek tanulmányi munkájára, amelyeket "kívülállóként" egy intézmény esetében sem tudhat megítélni. Az átdolgozási folyamat valószínûleg nem lesz alkalmas arra, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, vitákról tehát bõven fogunk még hallani a kormányzati ciklus végéig.
Eörsi Sarolta
