A szúnyogok élete és halála

Zümmög, csíp, szív

Tudomány

Valóságos hisztériát okozott a nyár eleji tömeges szúnyograjzás. Nehéz a vérszívókkal bírni, irtásuk pedig másra nézve is veszélyes.

Soha nem látott tömegű szúnyogot hozott az idei kora nyár – harsogják a címek, s bár semmi esetre sem vonnánk kétségbe sok száz­ezer honfitársunk tapasztalatát, annyit előrebocsátanánk, hogy az efféle állítások nehezen igazolhatók, az elmúlt évtizedek szúnyoginváziói csak bajosan vethetők össze. De tényleg, ilyenkor mit is kéne vizsgálni? A szúnyograjok becsült létszámát? A szúnyogok által megcsípettek vagy egyenesen a konkrét szúnyogcsípések számát?

Vérpreferenciák

Természetesen a szúnyogkutatók is komolyan veszik a panaszokat, és már jó ideje keresik a választ arra, milyen természeti folyamatok szabályozzák az évről évre kialakuló szúnyograjzások dinamikáját. Az aktuális meteorológiai és vízügyi forgatókönyv természetesen a szúnyogok számának elszaporodása mellett szólt: az átlagosnál melegebb és szárazabb márciust és áprilist rendkívül csapadékos (igaz, viszonylag hűvös) május követte, majd jött a hirtelen melegedés és a számos folyónkon (így a Dunán is) levonuló, hosszan tetőző árhullám. Mindezek a körülmények együttesen számos szúnyogfaj szaporodásának kedveztek.

Amikor ezekre a repülő rovarokra panaszkodunk, néhány tucat speciális csípőszúnyogfajra szoktunk gondolni – ezek azok a szúnyogfélék, amelyek nőstényeinek szüksége van a vérünkben található tápanyagokra ahhoz, hogy ivadékaik petéit elhelyezhessék az álló, mérsékelten mozgó, illetve pangó vizekben. Hangsúlyozzuk: még a csípőszúnyogok többsége sem az emberi vért preferálja, annál sajnálatosabb, hogy e néhány százaléknyi rajongónk ennyi kellemetlenséget tud okozni.

Ha akarom, a karom a karommal vakarom

Ha akarom, a karom a karommal vakarom

Fotó: Narancs

 

Emellett számtalan szúnyogféle (például az árvaszúnyog) is él környezetünkben, amelyek a légynek sem ártanak – ellenben fontos szerepet töltenek be a táplálékpiramisban. Ám ökológiai jelentőségüket kevésbé szoktuk honorálni, és a tömeges légi és földi gyérítések során (más, papíron nem megcélzott rovarfajokhoz hasonlóan) ők is áldozatul esnek, ami nem csupán az ő populációikat, hanem a belőlük táplálkozó fajokét (pl. madarakét) is erősen megviseli.

A szúnyogkutatók vizsgálódásai alapján állíthatjuk, hogy e pillanatban Magyarországon mintegy 50 őshonos és még további 3 invazív csípőszúnyogfaj él – de valójában már ezek tulajdonságai, viselkedése is sok esetben annyira eltérőek, hogy az elszaporodásuk faktorait is nehéz közös nevezőre hozni.

Házi szúnyog (Culex Pipiens)

Házi szúnyog (Culex Pipiens)

Fotó: Wikipédia

 

A leggyakoribb és emberi szempontból legkellemetlenebb csípőszúnyogfajok közé tartozik az erdőkben, parkokban egész nap támadó, pocsolyákban pár nap alatt kikelő, kecses, hosszú lábú gyötrő szúnyog (Aedes vexans), a vízparton nyaralók vagy ott élők életét pokollá tevő zömök mocsári szúnyog (Coquillettidia richiardii), a foltos szúnyog (Culex modestus) és a fűtött lakásokban télen is vért szívó, a pangó házi vizekben, ciszternákban is kikelő házi szúnyog (Culex pipiens molestus), utóbbi a dalos szúnyog egyetlen, emberre is pályázó, a nyugat-nílusi lázat is terjesztő alfaja.

Aedes Vexans azaz gyötrőszúnyog

Aedes Vexans azaz gyötrőszúnyog

Fotó: Flickr

 

Terjesztők

Már az sem mindegy, hová rakják a petéiket: a hol együtt járó, bár inkább egymást követő vérszívás és párosodás után a nőstény vagy egyenként a vízfelszínre (Anopheles-féléknél), vagy a nedves növényi részekre, kövekre, talajra, faodúba (Aedes és Ochlerotatus fajoknál), esetleg csomókban, tutaj formájában (Culex-félék) helyezi el petéit. Ez már csak azért is fontos információ, mert a csípőszúnyogok elleni védekezés leghatékonyabb formája az lehetne, ha a lárvák élőhelyén közvetlenül végeznének mindenhol, leginkább biológiai alapú irtást.

Elvégre a szúnyog életciklusának legnagyobb részét az egymást követő négy lárvafázisban, a vízben tölti. A nőstények esetén vérszívó apparátussal is rendelkező, kifejlett, repülő egyedek (imágók) porhüvelye már nem sok időt tölt e világban, permetezéses ritkításuk pedig rendre csak átmeneti eredményt hozhat.

A szúnyog csípése nem csak múló kellemetlenséget okoz, hiszen bűnlajstromán fertőző betegségek terjesztése is szerepel. Magyarországon történetileg a malária volt jelen – a múlt század 40-es éveiig a ritkábban mostanában is előforduló Anopheles messeae és Ano­pheles atroparvus fajok voltak a maláriát okozó Plasmodium vivax egysejtű paraziták gazdái és terjesztői (vektorai). Hogy mennyire eredményesen sikerült kiirtani a maláriát hordozó állományokat és vele eltüntetni a betegséget, azt jelzi az is, milyen kevéssé él a köztudatban, hogy a malária egykor népbetegség volt nálunk is.

És amikor a felmelegedés veszélyeiként emlegetik a maláriaszúnyogok (Anopheles-félék) újbóli tömeges megjelenését, akkor ne felejtsük, hogy a malária a mostaninál hűvösebb klímában pusztított a Kárpát-medencében – igaz, akkoriban még több volt a láp, mocsár, más vízzel borított terület is.

Invazív, a trópusi, szubtrópusi vidékekről hozzánk tévedő fajokról ma is gyakran esik szó – leggyakrabban az ázsiai tigrisszúnyogról (Aedes albopictus), amely a közelben (Horvátország, Olaszország) már stabil populációkkal bír, és főleg teherautók, vonatok szállítmányaival kerül Magyarországra. A szúnyogkutatók állítják: állandó, megtelepedett, stabil létszámú állomány még nem él nálunk, és a magyar telet sem igazán képesek túlélni ezek a fázós természetű, egzotikus szúnyogok.

Ázsiai tigrisszúnyog

Ázsiai tigrisszúnyog

Fotó: Wikipédia

 

A kockázataik annál nagyobbak – a világban számos betegséget képesek terjeszteni, nálunk leg­inkább a sporadikusan már előforduló (legalább egy őshonos szúnyogfaj által is terjesztett) nyugat-nílusi láz vagy a szintén aggasztóan hangzó szívférgesség vektoraiként játszhatnak szomorú szerepet.

Mifelénk irtani szokás a kellemetlen, veszélyes, de legalábbis kockázatos fajokat. A maláriaszúnyogokat egykor nálunk is (akárcsak Európa és a nagyvilág más fertőzött részein) tömegesen kiszórt DDT-vel irtották. Az egyre növekvő (ám a kutatások által csak részlegesen igazolt) egészségügyi aggodalmak miatt e kockázatosnak ítélt, a ragadozó madarak szaporodása szempontjából viszont valóságos csapással felérő, amúgy rendkívül hatékony peszticidet gyakorlatilag a hetvenes évek elejére kivonták a forgalomból.

Azóta újabb és újabb szúnyogirtó szerek jelentek meg a piacon, ám egy sem akadt közöttük, amellyel kapcsolatban ne merültek volna fel erős kétségek. Idővel már nem csupán az emberi szervezetre kifejtett romboló hatástól lehetett tartani, hanem egyes (emberi szempontból hasznos, sőt nélkülözhetetlen) állatfajok korábban tapasztalható tömeges pusztulásáért is ezeket hibáztatták.

Gyérít

A szigorúan vett szintetikus kemikáliák közül ma már csak a piretroid-vegyületcsaládba tartozó deltametrin maradt a piacon, amelyet permetezve és földi kiszórással is eljuttatnak a szúnyogok vélt tanyáira. A szer alkalmazásának támogatói szerint a mostanában kihordott formájában jóval kevésbé károsítja a rovarvilágot, mint elődei, kedvezőbb a célzottan elpusztított/véletlenül kiirtott egyedek aránya is (a gerincesekre gyakorolt esetleges hatásáról pedig inkább szó se essék, hiszen papíron „szelektív” hatású szerről van szó).

A deltametrines tömeges ritkítás ellenzői viszont kétségbeesetten számolgatják egy-egy kiszórás után a nyomorultul elhullott ízeltlábúakat, közöttük számos védett rovart és kulcsfontosságú beporzókat. És korántsem csak a házi méhekre kell gondolnunk, hiszen a beporzás oroszlánrészét vadon élő méhek és más rovarok végzik.

Van természetesen biológiai módszer is, amit Európa boldogabb felén jóval bátrabban alkalmaznak, sokfelé ez a domináns módszer. A legismertebb és elterjedtebb biológiai gyérítés a Bacillus thuringiensis israelensis (Bti) nevű talajlakó baktérium toxinját használja fel.

Ez a mikroorganizmus kedvezőtlen körülmények közé kerülve spórát képez, s ennek mint­egy melléktermékeként egy sajátos toxint is termel, amely a szúnyoglárvák bélrendszerébe jutva, az ott uralkodó lúgos kémhatású közegben alakul át valódi, gyilkos szúnyogölővé, ami a szúnyogok középbelén ütött réseken át utat enged számos, a rovarokra végzetes kór­okozó számára (a GMO-technológiában a baktérium biológiai méregtermelést kódoló génjeit ültetik át más organizmusokba).

Ez a toxin azonban csupán a szúnyoglárvákra hat, a repülő rovarokra nem érdemes az egész légteret bepermetezni vele. A baktérium által termelt toxint közvetlenül a tenyészővizek felszínére kell juttatni, ami persze macerás, idő- és munkaigényes folyamat. A kémiai permetezéssel szemben viszont bármely napszakban elvégezhető, és a kiszórás kevéssé érzékeny a kedvezőtlen időjárási viszonyokra. Annyi azonban biztos, hogy használata előtt a szúnyogkutató szakembereknek alaposan fel kell deríteniük a tenyészőhelyeket, s a kijuttatással sem lehet késni, hiszen kikelés után már bottal üthetik az imágók nyomát, illetve ekkor már csak hagyományos módszerekkel irthatók.

Neked ajánljuk