Tévétorrent

Chelsea Does

  • - greff -
  • 2016. március 11.

Tévétorrent

Ha azt képzeljük, hogy egy Amerikában forgatott dokumentumfilmben nem keveredhet elő bármikor egy figura, aki őszinte atyai kedvességgel elmagyarázza, hogy Adolf Hitlernek csak a píárja nagyon rossz, akkor nem figyeltünk eléggé a moziban. Elvégre a hollywoodi filmiparnak nem az a legfőbb állítása, hogy ha létezik valami a Földön, akkor az Egyesült Államokban biztos megtaláljuk majd a gyémánttá csiszolt verzióját? A szuperhősöket és az aranyérmes szamarakat egyaránt? Talán ez lehet maga az amerikai álom: a szabad kreténkedéshez fűződő jog és az önmagukkal békében élő, de a környezetüket sem nagyon zavaró hülyék társadalma.

Gondoljuk mindezt mi itt, az európai fehér középosztályban. De vajon hogyan látják ugyanezt (például a konföderációs zászlókat lengető, katonai egyenruhás „szerepjátszókat”) a rabszolgaültetvényeken meg­nyomorított emberek leszármazottai? Mindez és még több is kiderül Chelsea Handler humorista szabálytalan, négyepizódos sorozatából, amely egyszerre narcisztikus rea­litymenet és utazós doku az amerikai marslakókról. Négy nagy téma (a drogok, a házasság, a rasszizmus és a technológia) és egy nagyszájú nő találkozása, aki komoly tehetséggel faragta ki magából a női John Wayne-t, aki asztal alá iszik bárkit, mindig mindent kimond, és persze a lovakkal is meleg barátságot ápol. Ez a recept ránézésre a felszínes viccelődésnek kedvez, és valóban ez a minisorozat egyik rétege, a másikat viszont a szuggesztív megszólalókból elővarázsolt lebilincselő villanások adják ki. Csupán ki kell várni, hogy a főhősnő ki-kiessen itt-ott a szertelen egotripből.

alá

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.