Simon Maxwell és Matthew Parkhill sorozata azon „aktuális és fontos”, de vágybeteljesítésre játszó mozgóképeknek a sorát gazdagítja, amelyek az amerikai világpolitikai hegemónia megrendülése és az egymást követő közel-keleti krízisek óta lázban tartják a nézőket (Homeland, 24, Bourne-filmek). Bár a főhős, Max Easton (Mark Strong) a brit MI6 exügynöke, elhanyagolható a különbség közte és az amerikai Jack Bauer közt. A Deep State elődeihez hasonlóan meglebegteti az aktuális nemzetközi viszonyok „hiteles” ábrázolását – azt az illúziót keltve, hogy a néző majd végre átláthatja ezeket –, ám ez csak ürügy, hogy jöhessen egy tökös akcióhős, aki rendet vág a nemzetközi káoszban (és nem veti meg a kínzást sem). Így heti 50–60 percre mindenki újra úgy érezheti, hogy a Közel-Kelet jó (nyugati) kezekben van.
Egy kis fantáziálással nem is volna baj, ha a Deep State izgalmas lenne, de sajnos hamar elveszítjük érdeklődésünket a faarcú, ám gránitöklű Easton ügynök kalandjai iránt. Pedig az összetevőkkel semmi gond: megvan az ilyen kémkedős-politikai thrillerekhez illő kékes-acélos képi világ, az egyre bonyolódó átverések és árulások hálózata, családi és szerelmi dráma. Ám a nézőnek az az érzése támad, hogy maguk a színészek is unják az egészet – különösen Strong. Nehéz együttérezni a sok sápadt és egykedvű CIA- és MI6-ügynökkel, akik hiába izzadnak idegesen a poros bejrúti utcákon, épp az emberi drámát nem képesek hitelesen átadni. S persze a sorozat is lassan, de biztosan belezavarodik a maga alkotta átverős-hátba szúrós játszmába.
Magyar felirat: Fatterjocco
