Rob Thomas, a Veronica Mars c. különös tini-filmnoir után megint műfajhibriddel állt elő, melyet tán zombis krimi-vígjátékként lehetne definiálni. A zombifilm erősen kodifikált műfaj, így hajlamos a műfajkeveredésre. A „poszt-Romero-éra” filmjeire jellemző, hogy a sétáló rémek gyakran lépnek elő főszereplővé. Mára jó néhány példát láthatunk arra is, hogy a körülmények áldozataként bemutatott, kirekesztett élőhalott megpróbál visszailleszkedni a társadalomba (Les Revenants, In the Flesh – ezek kiváló allegóriák mindenféle marginalizált csoport emancipációs küzdelmeire).
Az iZombie főhőse egy rezidens, akit egy buliban megmar egy dizájnerdrogtól betépett és így zombivá züllő férfi. Liv ezután nem tud aludni, sápadt lesz, elveszti életkedvét, és feltűnő érdeklődést kezd mutatni az agyak iránt (az agyevést leszámítva állapota emlékeztet a depresszióra). Egy törvényszéki patológusnál kezd dolgozni, ahol észrevétlenül hozzájuthat agyadagjához – ám étkezés után Liv részlegesen kisajátítja a szerv tulajdonosának személyiségét, emlékeit. A zombilány rájön, hogy így segítheti a rendőrség munkáját. A készítők pedig ravaszul elérik, hogy a főhősünk egyszerre legyen a nyomozás tárgya és alanya, újrarendezve a krimi narratív mintáit. Azzal pedig, hogy Liv más-más agyak elfogyasztásával minden epizódban más személyiségjegyeket vesz fel, frissen tartják és kiszámíthatatlanná teszik a szériát. Az elengedhetetlen műfajtudatosság és önreflexió itt fekete humorral párosul. Ha a színészi játék kevésbé lenne eltúlzott, és a humor néhol nem fordulna jópofáskodásba, az iZombie tökéletes volna.
