Valljuk be, Sherlock Holmes valójában nem a bűntények és rejtélyek miatt a kedvenc nyomozónk, inkább a nyomozó személye meg az őt körülvevő slepp vonzza a nézőt – egy cinikus, ironizáló főhős egy kontrasztosan komoly sidekickkel, ez az, amiért leülünk a tévé elé. És ez az, amiből a jelek szerint Spanyolországban nem kérnek, ugyanis a spanyol – elnézést, extremadurai – nyomozó figurája olyan átlátszó és lapos, hogy egyáltalán nem csodálkozunk, hogy nem fog rajta a golyó. Ez nem mondható el társairól – mármint a golyóállóság.
Extravagancia, poén és manírok – ezek hiányoznak a sorozatból, mint a távoli kollégából, Torrentéből a polkorrektség. Víctor Ros, ez a látszólag unalmas és szürke alak dickensi mélységből indulva, dickensien egyértelmű alakok között próbál Poe-szerű rejtélyeket megoldani. Hányattatott gyerekkorának sorozatindító flashbackjei kísértik őt és minket is, miközben előkelő urakat és örömlányokat gyilkolnak a 19. századi Madrid utcáin. A sorozat nem igyekszik különösen korhű lenni, társadalmi mátrixa pedig nagyjából a késelők-kurvák-kapitányok háromszögön belül marad. A nyomozás általában döcögősen, üresjáratokkal és hatalmas bakugrásokkal halad, néha hamarabb megtudjuk a megfejtést, mint maguk a nyomozók – noha ennek a megoldásnak vajmi kevés értelme van, hiszen így az a kevés izgalom is kivész az epizódból, amit a premissza ígér. Egy Hasfelmetsző Jack-szerű sorozatgyilkos vérengzése szolgálna átvezetőül az epizódok között – ez még érdekes is lenne, ha a korabeli Madrid ábrázolásában lenne bármi érdekes.
