Ám 2010-ben Michael Winterbottom fogott két brit színészt, Steve Coogant és Rob Brydont, és elkészített a BBC-nek egy nagyrészt improvizáción alapuló, dokumentarista stílusú, lazán szerkesztett sorozatot, melyben a két komikus látszólag tét nélküli ökörködését csupán az étkezések szervezik (a sorozat két évadjából megvágott játékfilm készült). A buddy movie-k karakterdinamikai szabályainak megfelelően két gyökeresen eltérő jellemet kapunk, akik ráadásul saját nevükkel szerepelnek, illetve jótékony kétségben hagyják a nézőt afelől, hogy az eljátszott jelenetek mennyiben alapulnak a saját életükön. A két neurotikus, rivalizáló komikus (miközben hozzáértő gasztrobubusnak álcázza magát) utazásaik során kifigurázza a sznobizmust, a különféle brit regionális identitásokat, a filmtörténet nagy színészóriásait és nem utolsósorban saját magukat is.
Coogan és Brydon az első évadban Észak-Anglia, a másodikban Olaszország 6-6 éttermét járja végig étterem-kritizálás örve alatt (a vágóképeken beleshetünk a konyhák kulisszái mögé), ám a hangsúly az asztal körül zajló önreflexív, virtuóz poénkodáson van. Specialitásuk a legkülönfélébb színészóriások imitálása, ám ez csak látszólag formai játék: Anthony Hopkins, Marlon Brando és Michael Caine hangján keresztül saját kétségeiket, frusztrációikat szólaltatják meg. Egymás módszeres szekálása és a felszabadult hülyéskedés mögött az öregedéssel, szakmai sikerrel és családdal kapcsolatos kételyek sejlenek föl – elmosódnak a határok Coogan és Brydon mint figura, színész és ember között. Az epizódok végén egy pillanatra mindig felvillan a férfiasan visszafogott, angolos melankólia.
A második, olasz évad kicsit gyengébbre sikerült, viszont az ízlésesen elégikus hangvétel itt hangsúlyosabb. Hiába is titkolják, itt tiszta filozófiát látunk.
