Mob City

Kezdetben volt a film noir (irodalma tengernyi, rajongója szintúgy). Tort ült a fény-árnyék, tökös férfiak hullatták vérüket a végzet asszonyáért, és hitték, hogy túlélhetik az utolsó melót vagy a tökéletes bűntényt, de elhullottak, mert a korszellem így kívánta.

Szép, cinikus idők voltak ezek, a fiatal Mitchum vagy az öregedő Bogart tették, amit egy férfinak fekete-fehérben tennie kellett, hogy aztán, évtizedek elteltével, immár színesben lófráló magándetektívek vegyék át kedvenc mozdulataikat. Ezt a szégyentelenül nosztalgikus "csináljunk úgy, mintha még mindig '46-ban lennénk" irányzatot neo-noirnak nevezték az okosok (irodalma tengernyi, rajongója szintúgy). A rajongás végstádiuma, amikor a rajongó maga is gyarapítani kívánja a klasszikusok (műfaji Mórickáknak Kínai negyed, ma születetteknek Szigorúan bizalmas) hosszú sorát, és e célból, orvosai tanácsa ellenére, filmet készít.

A filmes (A remény rabjai) és televíziós (The Walking Dead) berkekben egyaránt köztiszteletnek örvendő Frank Darabontot is elérte a végzetes rajongás; leküzdhetetlen noirrángások vettek erőt rajta, s minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy ez az érdemdús, kiváló filmográfiájú férfiú, mint akinek nem szóltak, hogy 60 év késésben van, elkezdte felmondani az összes idevágó közhelyet A-tól Z-ig. A háborúból hazatért katona, a rossz nő, a feltűrt ingujjú rendőrök, LA neonfényes kipárolgásai és persze a történelemkönyvekből ismert gengszterek, Bugsyval az élükön mind itt vannak, és nemcsak itt vannak, de vesztükre, halálosan komolyan is veszik magukat - igen, még a kipárolgások is.