Tévétorrent

Mum

  • Szabó Ádám
  • 2016. június 26.

Tévétorrent

Várt és váratlan vendégek tömegei lepik el a házat – pár hónapja még biztosak lehettünk volna, hogy egy újabb karácsonyi közhelyparádé indul, a Mum ezzel szemben a második legközkedveltebb „túl sokan egy helyen”-helyzetet tematizálja. Nem a hálaadást, hiszen brit sorozat: a temetést.

Lesley Manville alakítja az özvegyet, remekül. A sütik felkínálása, a nagyothalló anyós és a háta mögött szentségelő após kalauzolása, a bajlódás a hazatérő semmirekellő fiúval ugyanúgy elfeledteti vele, miért is ez a nagy csődület, mint velünk. Csak egy-egy rossz helyen eleresztett részvétnyilvánítás juttatja eszünkbe az elhunyt férjet, akiről persze nem sokat tudunk meg.

Nem tolták itt túl az érzelgősséget, de a humort sem; visszafogottan érkeznek a poénok, olyan komótosan, ahogy a vendégek szállingóznak. A Mum már az első percekben felvesz egy kedélyes, nem túl harsány stílust, és meg is marad a maga brit modorosságában, egészen a legvégéig. Mintha nem is egy harmincperces sorozatot, hanem egy tévéjátékot néznénk. Mielőtt viszont végleg elunnánk a lényegében változatlan, csúcs- és mélypontok nélküli játékidőt, általában érkezik egy újabb szórakoztató pillanat, aminek farvizén még pont elevickélünk a következő ilyenig. Ezen pillanatokat a temetésre vörösben és bugyi nélkül érkező (remélhetőleg nem) lesz meny szállítja meg a főhősnőnk, aki tényleg zseniálisan adja a minden körülmények között kedves háziasszonyt.

A Mum egy olyan szegmensbe próbálja befészkelni magát, aminek sokan nekifutottak már, de keveseknek sikerült: keserédes vígjáték szeretne lenni.

Magyar felirat: Ruby

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.