Várt és váratlan vendégek tömegei lepik el a házat – pár hónapja még biztosak lehettünk volna, hogy egy újabb karácsonyi közhelyparádé indul, a Mum ezzel szemben a második legközkedveltebb „túl sokan egy helyen”-helyzetet tematizálja. Nem a hálaadást, hiszen brit sorozat: a temetést.
Lesley Manville alakítja az özvegyet, remekül. A sütik felkínálása, a nagyothalló anyós és a háta mögött szentségelő após kalauzolása, a bajlódás a hazatérő semmirekellő fiúval ugyanúgy elfeledteti vele, miért is ez a nagy csődület, mint velünk. Csak egy-egy rossz helyen eleresztett részvétnyilvánítás juttatja eszünkbe az elhunyt férjet, akiről persze nem sokat tudunk meg.
Nem tolták itt túl az érzelgősséget, de a humort sem; visszafogottan érkeznek a poénok, olyan komótosan, ahogy a vendégek szállingóznak. A Mum már az első percekben felvesz egy kedélyes, nem túl harsány stílust, és meg is marad a maga brit modorosságában, egészen a legvégéig. Mintha nem is egy harmincperces sorozatot, hanem egy tévéjátékot néznénk. Mielőtt viszont végleg elunnánk a lényegében változatlan, csúcs- és mélypontok nélküli játékidőt, általában érkezik egy újabb szórakoztató pillanat, aminek farvizén még pont elevickélünk a következő ilyenig. Ezen pillanatokat a temetésre vörösben és bugyi nélkül érkező (remélhetőleg nem) lesz meny szállítja meg a főhősnőnk, aki tényleg zseniálisan adja a minden körülmények között kedves háziasszonyt.
A Mum egy olyan szegmensbe próbálja befészkelni magát, aminek sokan nekifutottak már, de keveseknek sikerült: keserédes vígjáték szeretne lenni.
Magyar felirat: Ruby
