A fikció középkorúak szerelmi életét övező hallgatása mintha tükrözné a társadalom jobbára prűd, elzárkózó attitűdjét. A legkevesebb pironkodással és a legkevésbé fotogén szereplőkkel még mindig a britek közelítenek a láthatatlan társadalmi valósághoz (Táncterápia vagy a sorozatok között a Mum és a Last Tango in Halifax).
Daniel Brocklehurst nem csak a fent említett profán tabura építi fel lefegyverzően hétköznapi, mégis kiszámíthatatlan minisorozatát. A bumfordi, jóravaló Greget (a szokott intenzitását ezúttal gyengédségre cserélő Christopher Eccleston) egy napon három gyerekükkel magára hagyja felesége. Az asszony nem magyarázkodik, és a gyerekek elhelyezésével sem törődik.
A sorozat eleinte klausztrofób módon bezárja a nézőt Greg perspektívájába, lehetetlenné téve, hogy ne érezzünk együtt a szerelmet újra ügyetlenül keresgélő, egyedülálló apával. Mire a néző már valóban olyan dühös és tanácstalan, mint Greg, Brocklehurst megnyitja nekünk az addig láthatatlan Marie nézőpontját is (a Deadwoodból vagy éppenséggel a Kemény motorosokból ismerős Paula Malcolmson ugyancsak diszkrét, ám szerfelett hatásos előadásában). És ekkor válik világossá, hogy a Come Home milyen körültekintően kerüli az ítélkezést. Társadalmi tabuk és nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiák egész hálózata bontakozik ki a gyermekeit elhagyó „rossz” anyával, a terhességgel zsaroló, de a családot minden elé helyező apával, középkorúak liezonjaival és a családjogi rendszer hiányosságaival. A mindig új narratív oldalhajtásokat növesztő dráma pedig olyan természetességgel bontakozik ki, hogy a néző egészen zavarba jön tőle. Minden új fordulatban ott rejtőzik a pátosz lehetősége, de helyette csak szorongató, ám sohasem könyörtelen realizmust kapunk.
A Come Home lassan bújik a bőrünk alá, ha nem figyelünk, észre sem vesszük, hogyan vesz le a lábunkról.
Magyar felirat: kissadam
