A két nagy (azaz a Marvel és a DC) a maga módján próbálta megkerülni az amerikai képregényipart sokáig gúzsba kötő 1954-es Comics Code-ot. Mindketten leginkább gyermekkompatibilis szuperhőstörténetekre szakosodtak; kerülték a szexet, az erőszakot és a többi csúnyaságot. Persze azért kacérkodtak a felnőtt-tartalommal, így születtek meg leányvállalataik, melyek könyékig vájkáltak az említett témákban.
A Preacher is a DC-leányvállalat, a Vertigo szülötte (olyan remekművek mellett, mint a Sandman, az Y: The Last Man vagy a Hellblazer). Garth Ennis és Steve Dillon képregénye a túlzások és a meg nem alkuvás szép példája, ami egyelőre a sorozatról nem mondható el – a készítők mintha nem tudnák, mihez is kezdjenek az alapanyaggal. Hosszadalmasan vázolják a főbb szereplőket, és az egyórás játékidő rövidnek tűnik az effajta alapozási stratégiához. A valóban szokatlan alaphelyzet (egy űrből érkezett, babahangon síró entitás papokat száll meg és robbant szét sorra) sajnos kevés és kidolgozatlan ahhoz, hogy ébren tartsa a figyelmet, ráadásul el is sikkad a sok párhuzamosan futó szál között. A történetmesélés kissé csapongó is a készítők abbéli igyekezete miatt, hogy a szálakat kielégítően összefűzzék. Amit viszont maradéktalanul sikerül eltalálni, az a miliő. Vannak a képregényből átemelt elemek (aberrált, belterjes texasi redneck közösség) és saját motívumok is (a közösség tagjai közti összetett kapcsolatrendszer). A három főalakot játszó színész is kiváló – és talán ez a legfontosabb a széria jövője szempontjából.
Magyar felirat: mark & vbalazs91
