Kriminek indul. Eltűnik egy hétéves kisfiú, a szülők kétségbeesve keresik. A szűk, fullasztó elbeszélésmód belekényszerít minket az anya és az apa nézőpontjába, és minden nagyon egyszerűnek látszik. Már felkészülünk a megszokott krimi-panelekre, amikor – még az első epizód első harmadában – a fiú megkerül. Innentől teljesen új irányt vesz a történetmesélés, és átalakul a műfaj is. Az átmeneti krízishelyzet mindenkiből a legrosszabbat hozza elő, és konfliktusok egész sorát indítja el hét melbourne-i életében.
Amikor a néző már azt hinné, hogy megfejtette a sorozat logikáját, átírnak mindent, ami addig megesett. A hatrészes széria első felében a bűntény előzményeit és utóéletét párhuzamosan követjük a szülők és az elkövető nézőpontjából. Ami két epizóddal korábban tisztának és egyértelműnek tűnt, az zavarossá és ambivalenssé válik (innen a sorozat és az alapul szolgáló regény címe is: A kétértelműség hét típusa). A sorozat játszik a nézővel, aki – az egyébként elegánsan és gondosan elhintett jelek ellenére – mindig bedől az első látszatnak. Pontosan az egyszerűség, a leszűkített nézőpont és az elbeszélői takarékosság teszi olyan megtévesztővé.
Nincs egyetlen felesleges mondat vagy fordulat, minden színész alárendeli magát az alaposan megszerkesztett drámai egésznek (ritkán látni ilyen egységesen kiváló színészgárdát). A zene és az operatőri munka is szépen simul az összképbe: hideg, kék/szürke képek és kopogó, lassan bőr alá kúszó zene. A Seven Types of Ambiguity ellenállhatatlanul melankolikus.
Magyar felirat: Sanders – Zolti Russ
