Tévétorrent

The Cry

Tévétorrent

Elsőre meghökkentőnek tűnhet, de Jacquelin Perske sorozata hatásmechanizmusában nem áll messze az olyan horroroktól, mint a Rosemary gyermeke vagy az Örökség. Igaz, a The Cryban a rettenet tisztán a pszichében zajlik, de forrását a családban, a házasságban és az újszülöttel kapcsolatos szorongásban kell keresnünk. A sorozat Helen FitzGerald ausztrál-skót írónő regényéből készült, melyet megjelenésekor a kritika az ún. „családi noir” szubzsánerbe sorolt. E műfaj képviselői többnyire a bűn és a család/házasság egészségtelen összefonódásaival foglalkoznak, nagy hangsúlyt fektetve az anyák és feleségek tapasztalataira és szempontjaira.

A skót Jo és Alistair újszülött fiukkal Ausztráliába utaznak, hogy elrendezzék a férfi válását előző feleségével, ám útközben a gyermeknek nyoma vész, ezzel pedig kezdetét veszi a pár élénk médiafigyelemmel övezett pokoljárása. A pokoljárást szó szerint kell érteni – a sorozat olyan szorongató, nyomasztó és vérfagyasztó fordulatokkal terheli nézőjét, ami már a műélvezet és a drámai hatás ellen dolgozik. A gyermek eltűnése (és feltételezhető halála) a mindennapi horror legnyilvánvalóbb forrása, de a próbatételek itt még nem érnek véget (mind a négy epizód a szenvedés egy újabb, mélyebb stációjába taszít). Ezzel együtt a The Cry számos izgalmat rejt. Felboncolja az anyasággal és a házassággal kapcsolatos összes frusztrációt, a szereplők viszonyait (áldozat-üldöző-megmentő) pedig állandó mozgásban tartja – e dinamikát pedig a kiváló Jenna Coleman és Ewen Leslie egyetlen fals hang nélkül egyensúlyozzák végig.

Bacsadi Zsófia

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.