Elsőre meghökkentőnek tűnhet, de Jacquelin Perske sorozata hatásmechanizmusában nem áll messze az olyan horroroktól, mint a Rosemary gyermeke vagy az Örökség. Igaz, a The Cryban a rettenet tisztán a pszichében zajlik, de forrását a családban, a házasságban és az újszülöttel kapcsolatos szorongásban kell keresnünk. A sorozat Helen FitzGerald ausztrál-skót írónő regényéből készült, melyet megjelenésekor a kritika az ún. „családi noir” szubzsánerbe sorolt. E műfaj képviselői többnyire a bűn és a család/házasság egészségtelen összefonódásaival foglalkoznak, nagy hangsúlyt fektetve az anyák és feleségek tapasztalataira és szempontjaira.
A skót Jo és Alistair újszülött fiukkal Ausztráliába utaznak, hogy elrendezzék a férfi válását előző feleségével, ám útközben a gyermeknek nyoma vész, ezzel pedig kezdetét veszi a pár élénk médiafigyelemmel övezett pokoljárása. A pokoljárást szó szerint kell érteni – a sorozat olyan szorongató, nyomasztó és vérfagyasztó fordulatokkal terheli nézőjét, ami már a műélvezet és a drámai hatás ellen dolgozik. A gyermek eltűnése (és feltételezhető halála) a mindennapi horror legnyilvánvalóbb forrása, de a próbatételek itt még nem érnek véget (mind a négy epizód a szenvedés egy újabb, mélyebb stációjába taszít). Ezzel együtt a The Cry számos izgalmat rejt. Felboncolja az anyasággal és a házassággal kapcsolatos összes frusztrációt, a szereplők viszonyait (áldozat-üldöző-megmentő) pedig állandó mozgásban tartja – e dinamikát pedig a kiváló Jenna Coleman és Ewen Leslie egyetlen fals hang nélkül egyensúlyozzák végig.
Bacsadi Zsófia
