Amitől tartani lehetett, bekövetkezett. Talán nem is a hatalom brutalitása a legdöbbenetesebb a tegnapi kijevi eseményekben – aki figyelemmel követte az elmúlt hónapok fejleményeit, igazán nem lepődhetett meg ezen, „csak” nagyságrendi a különbség a büntetlenül garázdálkodó rendőrök és fizetett verőlegények sporadikus terrorja és a Majdan páratlanul kegyetlen szétverése között. Eddig sem volt kétséges, hogy Janukovics kivárásra játszik, valójában nem hajlandó érdemben tárgyalni semmiről, eszköztárában kizárólag az erőszak szerepel, esetleg kiegészítve némi kompromisszumkeresésként tálalt ravaszkodással és hazudozással. Így aztán az igazán megdöbbentő nem is a borítékolható „rendcsinálás” volt, hanem hogy milyen ügyesen játszik a rezsim – persze Moszkvától nem függetlenül – a manipuláció különféle eszközeivel.
A tegnapi nap forgatókönyvét ugyanis – a rezsim verziójával ellentétben – egy pillanatig sem az élet írta, ellenkezőleg: a hatalom forgatókönyve alakította az eseményeket, amint arra Leszja Orobec, a halálos áldozatokról tegnap elsőként hírt adó ellenzéki parlamenti képviselő felhívta a figyelmet magyarul is olvasható Facebook-üzenetében. Janukovicsék láthatóan pontosan elterveztek mindent, és sikerült provokálniuk a sajnos nem túl dörzsölt politikusok által vezetett ellenzéket. A megszokottól eltérően hagyták, hogy a parlament ülésezése közben körülbelül ötezer tüntető vonuljon a Majdanról a parlament épületéhez, és keveredjen nyílt konfrontációba a rendőrökkel – mintegy bizonyítandó: az ellenzék puccsra készül. (A rezsim első reakcióiból látszik, hogy a következő hónapok kormányzati propagandáját a „puccskísérlet” sulykolása fogja meghatározni, s félő, hogy a már most pedzegetett „felelősségre vonás” jó lehetőséget ad a hatalomnak az ellenzék lefejezésére.)
| ||
Több jel utal az akció előkészítésére – a rendőrség és a felbérelt tyituskik látványosan összehangolt mozgásától kezdve a metró jó ütemű lezárásán át a terrorveszélyre való hivatkozásig (aminek retorikai előkészítéséről előző posztomban írtam), hogy ezzel az ürüggyel megindíthassák a támadást a Majdan ellen, és lezárhassák Kijevet. Ahogy a nap kiválasztása sem volt véletlen: a megmozdulás előtti napon derült ki, hogy az oroszok mégis folyósítják az újabb kétmilliárd dolláros hitelt, amiről eddig azt állították, csak az új ukrán kormány felállása után döntenek róla. Mindezt történetesen épp aznap jelentették be, amikor az ukrán ellenzék vezetői Merkel kancellárral tárgyaltak: ezt tegnap kormánypárti körökben egyébként úgy kommentálták, hogy az ellenzék ekkor kapott „szabad kezet Merkeltől a polgárháború elindításához” – ez alighanem freudi elszólás lehetett. Ezenkívül a keddi parlamenti ülés kiváló alkalmat teremtett a „puccskísérlet” demonstrálására, aminek mintegy meg is ágyaztak azzal, hogy a kormánypárt – noha januárban még lebegtette az alkotmánymódosítás lehetőségét – most tárgysorozatba se volt hajlandó venni az ellenzéki tervezetet, újabb lökést adva a tömeg radikalizálódásának. (Zárójelben: az alkotmánymódosítás nem valamilyen partikuláris kérdésről szólt volna, hanem a diktatúra alkotmányos alapjainak felszámolásáról – ennek követelését ellenzéki puccskísérletnek nevezni merő cinizmus, annak „kompromisszumkészsége” pedig, aki erről a módosításról hallani sem akar, erősen megkérdőjelezhető.)
A puccs narratívája, illetve az erőszak elszabadulása egyszersmind tálcán kínálja a Nyugatnak az érveket az önfelmentéshez. Eddig is fáztak attól, hogy tettekben is kiálljanak Ukrajna mellett, és „óvatosságra intette” őket az ukrán szélsőségesekkel kapcsolatos orosz (ihletésű) propaganda, de az „erőszakos puccskísérlet” levette a vállukról a terhet. Legalábbis egy ideig. Mert bármennyire is remélik Brüsszelben, hogy a sajnálatos kijevi eseményekre fátylat borít az idő, és visszatér minden a rendes kerékvágásba, azaz Ukrajna Oroszország érdekszférájában marad, és lecsendesedik – akár heteken belül szembesülhetnek azzal, hogy ez az Ukrajna már nem állítható vissza. Jellemző, hogy a nyugati megyékben az ellenzék komolyabb ellenállás nélkül foglalta vissza az amnesztiáért cserébe nemrég átadott kormányzati épületeket, sőt katonai, belügyi objektumokat is megszállt. Ugyanakkor az erőszak alkalmazását (inkább persze Moszkva befolyásszerzését) Ukrajna leggazdagabb embere, mellesleg a kormánypárt tagja, Rinat Ahmetov is elítélte – úgy tűnik, a maguk módján az oligarchák is az önálló Ukrajnában érdekeltek. De ami ennél fontosabb: nyugat- és keletukránok milliói számára elfogadhatatlan egy putyini maffiaállam, és ellenükben ma már páncélosokkal sem lehet konszolidálni az országot. Európa szokás szerint óriási hibát követett el azzal, hogy nem ismerte fel a megváltozott helyzetet: az ukrán rezsim így elindulhatott egy olyan úton, amelyen igen nehéz lesz visszafordítani, de amelynek következményei elől (az erőszak eszkalálódása, az összeomló gazdaság, a menekültáradat) Európa nem sokáig vonulhat kényelmes sáncai mögé.
