Vélemény

Magyar Narancs, 2009. április 9. Mérő László Tomcattel folytatott vitáján én is jelen voltam, és magam is rákérdeztem Mérő László véleményére a vitáról.

Négy hét kacskaringózás után új miniszterelnöke van az országnak, az Országgyűlés 204 igen szavazattal kormányfővé választotta Bajnai Gordont. Bajnai kedden kora délután megtartotta őszödi beszédét, ami teljesen normálisan, úgyszólván tényszerűen hangzott. Úgy, mintha egy felnőtt ember beszélne, abból a feltételezésből kiindulva, hogy felnőtt, értelmes emberek hallgatják.

A miniszterelnök-jelölés folyamatára könnyű azt mondani, hogy a racionalitás teljes csődjével van dolgunk. Azonban az államnők és -férfiak által generált abszurditás légkörét kihasználva hadd ragadjam meg az alkalmat e processzus elemzésére, mégpedig a játékelmélet segítségével. Ennek a megközelítésnek persze vannak korlátai, hogy mást ne mondjak, azt feltételezi, hogy a résztvevők képesek átlátni a probléma szerkezetét.

Brüsszel legbejáratottabb közhelye, hogy az Európai Uniónak jót tesz egy kis válság: először összeesik, mert a soktagú, sokérdekű közösségnek nincsen erős központi irányítása, aztán, tanulva a krízisből, új intézményeket növeszt, hogy a legközelebbire már okosabban reagáljon. Így vezettek a hetvenes évek gazdasági válságai az egységes piachoz; a balkáni háborúk a közös kül- és biztonságpolitikához; a bővítés az alkotmányos szerződéshez. Maga az unió a világháború káoszából született. Minden válság új alkalom a fejlődésre.

Népszavazási szabályozásunk semmire se jó, hacsaknem arra, hogy időnként megmutassa, a parlamenti politikai elit mit gondol a t. választópolgárról. Így van ez most is, amikor Seres Mária az országgyűlési képviselők költségtérítésének számlához kötöttségét szeretné megszavaztatni - ha már a parlamenti képviselők képtelenek arra, hogy e lakosságirritáló gyakorlaton a törvényhozás szokott keretei között, jogállami módon változtassanak. Az aláírások - több mint 600 ezer - összegyűltek, a parlamentnek nincs más lehetősége, csak elrendelni a népszavazást.

Klas Östergren regénye, a Dzsentlmenek cselekménye tulajdonképpen két nagy bokszmeccs közé van kifeszítve, mind a kettő visszavágó, mindkettőt az első mérkőzés vesztese nyerte: az elsőt Floyd Patterson 1961-ben Ingemar Johansson ellen, a másikat Muhammad Ali Leon Spinksszel szemben, 1978-ban. A cselekmény valamikor az utóbbi idején kezdődik, onnan pörög visszafelé a fura nevű svéd hősök ide-oda kuszálódó sorsa, akik közül az egyik bokszoló és zongorista, a másik meg költő. Minden benne van a történetben, amit érdemes tudni a korszak svédjeiről, a hatvanas évek diákmozgalmaitól a nagyvállalatok sötét üzelmeiig, csak fájó módon éppen az hiányzik, amit én tudtam 1978-ban Svédországról.

A vasra vert gályarabnak irigylésre méltóan könnyű az élete. Persze nem fizikai, hanem morális értelemben. Mert ebben az értelemben semmi olyan teher nem nehezedik rá, amelytől viszont cselekvés- és akaratszabadsággal rendelkező embertársai egy pillanatig sem szabadulhatnak. Neki például sohasem kell gyötrődnie amiatt, hogy gyakran jobb belátása ellenére cselekszik, hogy nem teszi meg, amit meg kellene tennie. Hogyan is vádolhatná magát akaratgyengeséggel, ha egyszer minden mozdulatát mások akarata szabályozza?

A magyarok nem szeretik a multikat. Az átlagos magyar a külföldiekkel szemben amúgy is - mondjuk így - tartózkodó, a tőkét meg egyenesen utálja. Miért is lobogna e kettő közös részéért?

Magyarországon beköszöntött 1979. Nem mintha egy újabb Termelési-regény jelent volna meg, nem született minisztertanácsi határozat a cigány lakosság helyzetének javításával kapcsolatban, és a magyar miniszterelnök sem tárgyal már Kuvaitban légügyi, egészségügyi és tájékoztatásügyi egyezményekről.

Tíz évvel ezelőtt a magyar a kelet-európai népség legelején volt. Azon gondolkoztunk, hogy ha rendesen szembenézünk a lehetőségekkel, akkor nem az a kilátás, hogy olyanok leszünk, mint Ausztria. Az bénázás lett volna. Finnország, Írország volt a példa. A Győr-Székesfehérvár-Budapest háromszög éppen az Isztambul és München közötti térség központja kezdett lenni. Pezsgés, gazdagodás, jólét. Akkor még azon gondolkoztunk, milyen gáz, hogy nehezen megy át a momentum a keleti felébe az országnak. Ha!

"Tényleg itt most nekem az a feladatom, hogy azt mondjam, hogy nagyon, nagyon sajnálom, elnézést kérek, hogy ha valakit ezzel megbántottam." Hivatalos közleményén túl az ATV-ben e szavakkal kért elnézést, és vonta vissza a cigánybűnözésre vonatkozó megállapításait Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa.

A március végi lázas miniszterelnökjelölt-keresés közepette csekély visszhangot keltett, hogy Matolcsy György, az Orbán-kormány gazdasági minisztere egykori munkahelyi főnöke társaságában bemutatta a Cséfalvay Zoltánnal közösen szerkesztett Jövőkép című tanulmánykötetet. A langyos fogadtatás azért is meglepő, mert mégiscsak a Fidesz gazdasági alapprogramjáról van szó.

A háború az egyik legközvetlenebb politikai metafora. Békeharc, küzdelem a szegénység ellen, war on drugs: a politikusok mindenhol és mindig hajlamosak arra, hogy megkérdőjelezetlen vezetőt, csoporttudatot, elszánást igénylő, dicső harcnak nyilvánítsák azt, amit éppen művelnek.

A rasszizmusellenes világnapon meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre. Abban a formában, ahogyan tervezték, semmi kedvem nem lett volna hozzá. Semmi értelmét nem láttam, hogy ott üljünk és örömködjünk: lám, mi aztán nagyon antirasszisták vagyunk és nagyon egyet is értünk. Azt feleltem, hogy ehelyett szívesen kiállok egy vitára egy prominens rasszistával. Ezzel nagy felhorgadást váltottam ki a szervezők között - ahogy tavaly a Magyar Narancs szerkesztőivel és néhány olvasójával is vitába keveredtem, amikor a Hollán Ernő utcai jegyirodára dobott Molotov-koktélon való felháborodásomban írtam egy cikket ugyanezeken a hasábokon (lásd: Nácik, hova?, 2008. május 8.). Abban a cikkben nem az volt a fő bajom a nácikkal (az ott példaként felhozott Tomcattel, de másokkal is), hogy nemzeti érzelműek, hanem csakis az, ahogyan ez keveredik bennük a vérbeli aljassággal. Ott ez utóbbi attitűdöt egyszerűen geciségnek neveztem.