Hrisztoforidisz Zsófiának hívnak, Magyarországon születtem 1991 márciusában, itt jártam bölcsődébe, óvodába. Magyar általános iskolában kezdtem a tanulmányaimat, majd magyar középiskolában folytattam. Itt tanultam meg beszélni, itt szereztem életem első élményeit, itt nevettem először hangosan és halkan is. Ez a hazám, és szerettem itt élni.
Szeretem a családomat, a barátaimat, elfogadtam és általában szerettem az intézményeket, amelyek szabályai között felnőtt emberré váltam.
Most 24 éves vagyok, egyetemista. A második diplomámhoz közeledve – amely az elsőre épülő társadalomtudományi területet érint – egyre több politikai vitába keveredem, annak ellenére, hogy ellentmondásos érzéseim vannak az efféle eszmecserékkel kapcsolatban.
Kár sújtani a baráti kapcsolatokat a politikával, hiszen ha nem egyezik a vélemény és nem hasonló szintű a tájékozottság, a legtöbb esetben nem közelednek az álláspontok, csak a hangulat romlik el. Idővel azonban az ember saját véleménye egyre biztosabb lábakon áll, így én is egyre kevesebbszer tudok/tudtam csöndben maradni. Parttalan viták ezek komplex társadalmi kérdésekről, például cigánykérdésről, rasszizmusról, amelyeket sok esetben én provokáltam ki egy-egy cigányozás, buzizás hallatán. Egyszerűbb és bonyolultabb monológokon, összeesküvés-elméleteken vagyok túl, cigányországtól kezdve a Holdra költöztetésen keresztül a hétköznapibbig: „Én nem vagyok rasszista, csak a lopós cigányokat nem szeretem” és a „nekem is volt egy buzi iskolatársam, aki nem volt rossz arc, de…”
| ||
Mindezek ellenére sose ment el a kedvem attól, hogy itt éljek, hisz még az ilyen beszélgetések után is volt remény. Talán egy csöppet elgondolkoztattam, talán meg is hökkentettem vitapartneremet, úgy éreztem, ha másra nem is, de arra rávilágítottam, hogy lehet máshogy is gondolkozni. Mi több: ahogy ő gondolkozik, úgy az egyszerűbb gondolkozni.
Te ilyen liberaista szar vagy?
Most életemben először érzek másként. Életemben először hat ki a társadalmi helyzet a kedvemre és a közérzetemre, és amit a legjobban szégyellek, hogy életemben először tényleg máshol, más országban érezném magam otthon. Először mondtam ki: nem szeretek itt élni.
Már nem tudom kizárni a politikát az életemből, nem tudom elengedni a fülem mellett, amikor nincs kedvem hozzá, nem tudok csak néha foglalkozni azzal, ami Magyarországon történik.
Egy budapesti diszkóban dolgoztam, hoszteszként. Egyik alkalommal közösségi oldalon népszerűsítettem a szórakozóhelyet. Az egyik üresjárat alkalmával – amikor nem volt ott körülöttem senki – magam is bejelentkeztem, és úgy felejtettem a gépemet. Épp arra sétált két srác, akiket rögtön leszólítottam, s kértem, hogy jelentkezzenek be. Vonakodva bár, de belementek a dologba. Az egyik oda is lépett a géphez, be akart lépni, de mikor meglátta a profilomat, hátralépett. Rekonstruálom az ezután következő beszélgetést.
Ő: Neked szivárványos profilképed van?
Én: Igen.
Ő: De miért, te is buzi vagy?
Én: Nem.
Ő: De te egyetértesz az ilyen buzikkal?
Én: (Bár a kérdés önmagában rossz, de nem akartam belemenni.) Igen.
Ő: Akkor nem lépek be.
Én: Oké.
Ő: De miért értesz egyet? (A haverja már menne.)
Én: Mert szerintem mindenki azt szerethet, akit akar.
Ő: De mi, te frankón egyetértesz ezekkel a rohadt buzikkal? Ezt meg akarom érteni.
Én: Igen.
Ő: De te kire szavaztál, amúgy, ilyen SZDSZ vagy ilyesmire, fogadjunk? (nevet)
Én: Semmi közöd hozzá, én sem kérdezek tőled ilyet.
Ő: De én megmondom neked szívesen.
Én: De engem nem érdekel.
Ő: A Jobbikra.
Én: Értem, szerintem ezt hagyjuk abba.
Ő: De az ilyen buzifesztivállal még a buzik sem értenek egyet.
Én: Aha…
Ő: És vannak itt ilyen buzi barátaid? Hívd ide őket!
Én: (Hallgatok)
Ő: De neked mi a végzettséged, fogadjunk, hogy semmi, azért állsz itt 800 forintos órabérben.
Én: Egyetemista vagyok. (de már egyáltalán nem figyel rám)
Ő: Ezeket ki kellene irtani a gecibe! (talán a buzikra gondol)
Én: (Igazából meglepetten) Úristen!
Ő: Fogadjunk, hogy semmilyen végzettséged nincsen. Én politológus vagyok, és egyébként az ilyen hoszteszeknek én vagyok a főnöke. Tudom, hogy 800 forintos órabérért állsz itt, és semmilyen végzettséged nincsen. (A haverja már kellemetlenül érzi magát, szól neki, hogy menjenek arrébb.)
Én: (A büszkeségem válaszolt a józan eszem helyett.) Remélem, majd egyszer eljut odáig ez az ország, hogy a hülye gyerekek másképpen fognak gondolkozni.
Ő: Oroszországban tudod, mit csinálnak az ilyen rohadt buzikkal?
(Mielőtt válaszoltam volna, ő válaszolt helyettem, mesélt valamit, de itt már én sem figyeltem rá, mégsem tágított.)
Ő: Te ilyen liberalista vagy?
Én: Menjetek el, hagyjuk abba ezt. (A haverja már rángatja.)
Ő: Te ilyen liberalista szar vagy? (Itt már nagyon közel jött hozzám, a haverja húzta vissza.)
Én: Menj innen. (A haver húzza, de nem megy.)
Ő: (A haverjának.) De várjál már, maradjunk, egy liberalista szar ez a csaj.
Itt lett vége a beszélgetésünknek. Otthagytam a laptopomat és őket is, odamentem a biztonságiakhoz, majd megkértem, hogy kísérjék ki, mert nem száll le rólam, pedig háromszor kértem, hogy menjen el és nem ment. A biztonsági őr készségesen kikísérte a fiúkat.
Hány olyan ember él Magyarországon, aki…
Emlékszem rá, hogy még egy jó darabig ott álltak a bejárattól egy lépésre, fogalmam sincs, hogy meddig, mert nekem kínzóan hosszúra nyúltak azok a percek.
Nehéz megmondani, mit éreztem akkor. Azt tudom, hogy ideges voltam, sírni akartam, de nem tudtam, féltem, és ami talán a legerősebb érzés volt: a döbbenet.
Akkor éreztem először gyűlöletet és undort egyszerre. Nem a srácot gyűlöltem, hanem a helyzetet, azt, hogy ezt ő meg merte csinálni. Elképedtem, hogy engem valaki azért megalázott, mert nem akarok valakiket „kiirtani a gecibe”. Elképedtem, hogy ő erre büszke. Hogy nem hallotta meg a hangomat, nem hallotta meg, hogy mit mondok. Hogy én az ő szemében nem vagyok és nem is lehetek egyenrangú vitapartner. Hogy semmit nem azért kérdezett, mert kíváncsi volt, hanem azért, hogy megalázzon.
Mégis hogy lehet az, hogy ezt lehet Magyarországon? Hogy merte megcsinálni? Honnan vette a bátorságot erre? Hogy lehet, hogy ő most tényleg nem szégyelli magát?
| ||
E tanulságos eset után már teljesen másképp hallgatom és olvasom a minden egyes hasonló incidenst átélt ember történetét. Pedig a negyedét nem éltem át annak, amit sokan átélhetnek. Bele sem merek gondolni, hogy a kisebbségnek, a bevándorlóknak vagy a melegeknek mi jut ebből. És ők nem egy rossz éjszaka alatt szerzik ezeket az élményeket.
Milyen lehet úgy élni, hogy ezt érzi az ember minden nap?
Nem tudok szabadulni az érzéstől, és a hírek csak jönnek a célkeresztbe került emberekről. És csak jönnek és jönnek és jönnek… A melegfelvonulás helyszínét összekenték szarral, a bevándorlókat vagy az úgy kinézőket megverték, megalázták, videóra vették őket, hogy a hazájukban felismerjék őket és megöljék a családjukat…
És a kérdések bennem csak gyarapodnak, ahogy a kétségeim is a saját hazámmal kapcsolatban. Mégis mi ez, ha nem maga a megátalkodott gonoszság? Hány olyan ember él Magyarországon, aki attól boldog, hogy másokat boldogtalanná tesz? Aki attól lenne boldog, ha más emberek meghalnának? Hogy lehet az, hogy ezt nem szégyellik? És mi hogyan hagyhatjuk ezt? És a legfontosabb, amire őszintén kíváncsi vagyok: mégis hogyan süllyedhettünk idáig?
