Vélemény

Folyó év április 8-án, amikor a magyar nép érdeklődőbb fele (se) csak kiheverni kezdte épp az új választási rendszer okozta megpróbáltatásokat, Európa bíróságai elérkezettnek látták az időt, hogy betoppanjanak a frissen újraválasztott magyar kormányhoz. A sors úgy hozta, hogy mindkét bíróság alapvető jogokat érintő alkotmányos jelentőségű kérdésben fondorkodott: az unió luxembourgi bírósága az adatvédelmi ombudsman korai elbocsátását vizsgálta, míg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az egyházak elismerésének szabályairól döntött.

Számos elemzés született az elmúlt három hónapban a Szabadság térre készülő emlékműről, pedig még mindig csak torz faxvázlatokról és egy helyesírási hibákkal tarkított leírásból tudhatjuk, milyen lesz. Ugyanennyi ideje tart a furcsa hallgatás: a szobrász nem nyilatkozik, a Fidesz politikusai kerülik a témát (a zsidókkal húsvét és betonozás után kezdik meg a párbeszédet), az egyébként felkent MMA mintha ebben a kérdésben nem is létezne, és bár Schmidt Mária egy címlapos "ugyan már"-ig is eljutott a mű védelmében, bizonyos, hogy a koncepció a korábban elfogadottnak hitt logikákból kiindulva észérvekkel védhetetlen.

Nem elegáns az embernek magát idéznie, most mégis ezt teszem. Négy évvel ezelőtt írtam e helyütt: "Orbán Viktor kampányzáróját azzal kezdte: a választásokkal eljön az igazság pillanata. Ebben nem tévedett.

"A brüsszeli bürokraták újabb felháborító provokációja az Európai Bíróság ítélete, amelyben Magyarország kőművesdekoltázs-ügyben elfoglalt álláspontját bírálják" - mondotta Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter, amikor hírét vette, hogy a főnök hamarosan visszatér szabadságáról, s kiszortírozza a rosszul teljesítőket a kormányából.

Most nem is az, hogy mi lesz Ukrajnával, mert vagy lesz vele valami, vagy nem, vagy lesz Ukrajna, vagy nem, meglátjuk, az utóbbi mellett is tudnánk érvelni, meg az előbbi mellett is, és fogunk is mindjárt.

(Dr. Tamás történeteiből 2.)

Carl Schmitt nevezetes gondolatát, hogy a politika minősége ott és akkor jelenik meg, ahol és amikor különbséget tesznek nyilvános barát és nyilvános ellenség között, elég sokan ismerik és idézik. Minden valódi versengésen alapuló választás újra és újra megerősíti ezt a tézist, még akkor is, ha a politikai rendszer amúgy konszenzusra, megegyezésre, koalíciókötésre készteti vagy kényszeríti a feleket.

Megjelent néhány szaki, sárga mellény, kobak, és megfontolt matatáshoz láttak a Szabadság tér azon pontján, ahová a német megszállás emlékművét álmodta a szépségért még a kihívásokat is vállaló vezető az előző megbízatása idején. Pedig már majdnem sikerült elfelejteni: a tervezett emlékmű ronda volt és hazug, elsősorban hazug, és másodsorban ronda. Kellő számban és megfelelőnek tűnő helyeken akadtak ki tervei láttán emberek, amiért is az említett vezető egy-két hónapja azt mondta, hogy nyugi, jegeljük a tematikát a választások utánra, májusig biztosan nem építünk semmit oda.

Kezdjük onnét, hogy az elég nagy verés, amit a baloldal kapott a múlt vasárnap, mekkora valójában. Elég nagy, és erre még viszszatérünk. Ugyanakkor a múlt héten azt írtuk, hogy (majdnem) bármi is történjék, Orbán Viktor elkezd veszíteni: márpedig az, hogy elveszítette 2010-es listás szavazóinak 23 százalékát, majd' egynegyedét, több mint 600 ezer embert, éppenséggel nagy sikernek nem nevezhető.

Amikor egy évtizede beléptünk az EU-ba, Brüsszel azt találgatta, hogy az új tagállamok közül ki lép majd a dinamikus felzárkózást szimbolizáló ír vagy az elpazarolt lehetőségeket jelképező görög pályára. Írország bámulatos fejlődést írt le csatlakozása után; Görögország viszont nem volt képes felzárkózni gazdagabb társaihoz. A hitelválság mindkét ország gazdaságát megroppantotta, de a kelta tigris mára ismét növekedésnek indult, míg Görögország egyre távolabb kerül az európai átlagtól.

Szólt valaki ebben az országban akár egy félmondatot is arról, hogy mi történt 1945. május 8-án és 9-én? 2009-ben írta A szerk.: e baljós, süket csöndből csak a fasizmusról és Magyarország fasiszta múltjáról szóló nemzeti egyetértés hiánya hallik ki. Amely csönd azóta egyre süketítőbb.

A parlamentben valódi politizálásra esély sincs. De akkor mit tehet az ellenzék? Megoldási javaslatok.

Kedves olvasóink, hibáztunk: nemrég Mérő Lászlónak tulajdonítottunk egy tíz évvel ezelőtti, az uniós csatlakozás alkalmából íródott cikket, pedig mi írtuk azt a két kezünkkel.

A filmrendező szerint elértünk a populizmusnak arra a szintjére, amikor az értelmiség már képtelen forradalmat csinálni, de még senki nem tudja, milyen hosszú az az út, amely végül elvezeti az alávetetteket a felismerésig.