Vélemény

Hogy 1989-ben nagyjából olyanok voltunk, mint Nigéria meg Kongó 1960-ban, vagy Ghána 1957-ben, még mindig nem késő tudatosítani magunkban. Vagy ha nem is voltunk épp olyanok, a vállalkozás, amibe ez az ország belefogott, ugyanaz volt. A gyarmati elnyomás hosszú évtizedei után, a gyarmattartók távozásával, minden külső kényszertől megszabadulva rendbe tenni saját dolgainkat. Ha külvilági zsinórmértéket keresnénk az elmúlt húsz évünk méricskéléséhez, sajnáljuk, de ezek a párhuzamok, a 60-as évek dekolonizációjával keletkező államok adódnak, még akkor is, ha sokszor négerek laknak bennük. A következtetést, hogy ki nyert, az olvasóra bízzuk, mindössze arra válaszoljon önmagának, hogy mit csinált, hogyan élt mondjuk 1995-ben Budapesten vagy Nyíradonyban, és próbálja meg elképzelni, mit csinált volna Biafrában 1968-ban. Aztán képzelje azt, hogy választhat a kettő között.

Mi lenne jobb a nemzetnek - mi történjen Sukorón? Épüljön egy korrupciógyanús, vélhetőleg törvénytelen eszközökkel előkészített, madárűző, erkölcsromboló, de munkahelyteremtő és adógeneráló kaszinó, vagy maradjon minden a régiben?

Kérés nélkül teszik K. Dezső elé az unicumot az erzsébeti HÉV-megállóban, begurul egy ötforintos a dobogó alá, kabalának jó lesz. Tehát visszajövök. Álldogál a megállóban, mint aki a HÉV-re vár, ugyan. Sötét unicumot inni fehér műanyag pohárból, hosszan, három kortyban, addig is múlok. A nyár egyik utolsó előtti napja, már korán sötétedik, a három korty után még mindig marad a pohárban, kicsit várni kell, míg lefolydogálnak a pohár aljára a cseppek, aztán gyorsan kiinni. Az utolsó cseppig. Most, most, most élsz.

Magyar Narancs, 2009. október 1. Kedves MaNcs, érdeklődéssel olvastam "A világ leghosszabb hídja" című ismertetésüket.

A borban még kerek a világ, gondoltam tíz évvel ezelőtt, amikor hirtelen elhatározásból felcsaptam borkritikusnak. A "kritikus" szó enyhén túlzó, mert filológusi hajlamokkal megáldva (megverve?) a borban sokkal inkább a dionüszoszi élet nyomait kutattam, semmint az analitikai paramétereket. Répacukrot, glicerint, műtannint, színezőanyagot végképp nem. Helyette vad vadont, buja kertet nimfákkal, tündérországot, amelyben minden Jancsi megtalálhatja az ő Iluskáját.

A történet 1989-re nyúlik vissza. Ez az az év, amikor a pártok március 15-én még együtt menetelnek a fennálló renddel szemben, és a sajtónak sehol a világon nincs akkora hitele a közvélemény körében, mint Magyarországon. 1990-re mindennek egy csapásra vége; a mából visszatekintve akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a Magyar Televízió 1990. március 15-i közvetítésének az előzetes megegyezések ellenére sem élő, hanem felvételről történő voltát Szilvásy György indokolja a sajtóban a Magyar Rádió és Televízió felügyelőbizottságának titkáraként (Mai Nap, 1990. március 25.).

Ceterum censeo: Medveczky Balázsnak, az MTV ügyvezető alelnökének távoznia kell. A sztori szerinte az, hogy a nép legkisebb fia felkel a zsarnok politikusok és kinevezetteik, a gaz kuratóriumi elnökség ellen, s attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy a közmédia pártatlanságának letéteményese csakis ő, kurucos elszántsággal dacol a zsarnokkal. Vitathatatlanul jogszerű lépéseit a közjó és az egyetemes emberi értékek vezérlik, miközben a tetves hatalom és csatlósai mind csak AZT akarják. De ő nem hagyja, egy frászt!

Magyar Narancs, 2009. október 1. Hányból hány? A bíróság meghozta bölcs ítéletét.

Magyar Narancs, 2009. október 15. Ezen a héten hazánkban járt Elliot Aronson, a híres szociálpszichológus, aki a tanításban alkalmazott mozaikmódszer elterjesztőjeként nyilatkozik a lapban.

Magyar Narancs, 2009. október 8. Fontos könyv a Bán Zoltán Andrástól nemrégiben megjelent Meghalt a Főítész, és fontos az erről szóló, Margócsy Istvántól származó értékelés is.

Magyar Narancs, 2009. október 15. Kedves Mancs, tisztelt Kiss Noémi! A magyar publikummal szemben sem engem, sem a könyvtárat (Országos Idegennyelvű Könyvtár), melyben dolgozom, nem ért váratlanul Herta Müller irodalmi Nobel-díja.

Hétfőn az Országgyűlés a szocialisták (+ négy független MDF-tag és egy szabad demokrata) szavazataival nem függesztette föl Dávid Ibolya és Herényi Károly mentelmi jogát. Jól tette!

"Világosan be fogjuk mutatni, mi történt a Balkánon", vezette fel a minap a Radovan Karadzic ellen október 26-án kezdődő büntetőpert Serge Brammertz, a hágai Nemzetközi Törvényszék főügyésze. És valóban, az 1995-ös első változata óta többször is módosított vádirat ambiciózusabb aligha lehetne. Karadzicot, az 1992 és 1995 közti boszniai háború egyik főalakját, a Republika Srpska, a boszniai szerbek államának egykori elnökét és ezen paraállam hadseregének főparancsnokát (életművéről lásd korábbi cikkünket: A szó hatalma, 2008. augusztus 7.) az emberi bűnök legsúlyosabbikával, a népirtással vádolja (és mellé még egy rakás háborús és emberiesség elleni bűnnel). De nem csak, s még csak nem is elsősorban e fő vádpont fertelmessége, a szó súlyossága miatt játszik nagy tétekben az ügyészség - bár ezt sem szabad lebecsülnünk, hisz az a verdikt, ami Karadzicot a népirtás vádjában (is) bűnösnek mondaná ki, a boszniai háború százezernyi áldozatának és hozzátartozóiknak szolgáltatna igazságot, s valami megnyugvást. A legtöbbet, ami igazságból és megnyugvásból ezeknek az élő és holt embereknek még szolgáltatható.

Themisztoklésznek, a szalamiszi győztesnek egyszer azt találta mondani egy Szerifoszból való ember, hogy az ünnepelt hadvezér csupán annak köszönheti hírnevét, hogy Athénból való. Ha te lennél athéni, én meg szerifoszi, akkor egyikünk sem lenne híres - vágott vissza a hadvezér, tagadva ezzel, hogy tehetség nélkül hírnevet szerezhetne bárki csak azért, mert jó (híres) helyen született, ugyanakkor elismerve, hogy a hírnévhez jó helyen kell születni.