Mostanában egyre többet hallom (a különböző közösségi fórumokon olvasom) ismerőseimtől a következő mondatot: „Szégyenkeznem kell, hogy magyar vagyok, szégyenkeznem kell amiatt, ami Magyarországon történik.” Ez a már-már kollektív érzelemmé váló szégyenkezés nem ok nélküli, hiszen hogyan is lehetne felemelt fejjel vállalni azokat a megengedhetetlen és elfogadhatatlan – megengedhetetlenül és elfogadhatatlanul aljas – megnyilvánulásokat, amelyek naponta verik föl a társadalom riadt csendjét. Hogy csak az egyik legutóbbit említsem: „sorsukat maguknak köszönhetik az embercsempész kamionjában meghalt menekültek” – nyilatkozott az egyik (neve említésére sem méltó) kormányszóvivő. Neve említésére sem méltó: ezt nem valamiféle személyeskedés mondatja velem; azért nem érdekes, sőt valójában mellékes az illető neve, mert kizárólag az a funkció számít, amelyből megszólal, az az erő, amelynek ő ad hangot, és mert az emberi és társadalmi morálon kívülre helyezkedő politikai akarat az, amelyre a figyelemnek fókuszálni kell. Nem a forma, hanem a tartalom a fontos – ez persze közhely, mégis hajlamosak vagyunk a magát tartalomnak álcázó formára koncentrálni ahelyett, hogy a tartalomra figyelnénk igazán.
| ||
Ám ha mindez így van, helyes-e a kollektív szégyenkezést magunkra vállalni? Helyes-e mások bűnei, gátlástalanságai, aljasságai miatt lehajtott fejjel, lesütött szemmel járni, miközben a legkevésbé sem akarunk semmiféle közösséget vállalni ezekkel az aljasságokkal? Elegendő-e a lehajtott fej, a lesütött szem, a kollektív szégyenérzet ezek miatt az emberek miatt?
Személyes meggyőződésem szerint: nem elegendő. Sőt kifejezetten káros, mert ez a passzív társadalmi rezisztencia kialakulásához vezet. És az efféle megnyilvánulások nem hogy zavarba hoznák a mai Magyarország domináns hatalmi (politikai és gazdasági) csoportosulásának tagjait, hanem épp ellenkezőleg, megnyugtatják és további hasonló tettekre sarkallják őket. Mint mindig, amikor pontosan azt tesszük, amit ők akarnak. A politikailag értelmezhetetlen és hatástalan szégyenkezés helyett ezért helyesebb, és a társadalmi mozgásokat erőteljesebben dinamizáló gesztus a fölemelt fej, a nyílt szembenézés mindazok részéről, akik megőrzik a tartásukat és becsületüket.
Egy kiépülő diktatúrának van egy olyan szakasza, amikor még nem olyan erős a paranoia, nem annyira letaglózó a félelem, nem annyira gátlástalan a hatalmi erő, hogy mindenkit el tudna söpörni az útjából, aki ellenáll, aki nem hallgat, aki nem hajt fejet. Egyelőre ebben a szakaszában van ez a kulturálatlan és nem emberarcú magyar önkény is. Éppen ezért, most van az ideje annak, hogy az önsajnálat és a hatalom tettei miatti passzív szégyenkezés helyett mindenki, aki mást szeretne, aki nem ért egyet a hatalommal, önvizsgálatot tartana: elegendő-e az, amit annak érdekében tesz, hogy a dolgok megváltozzanak.
Az egyes ember szorongása, egzisztenciális félelme (még ha nem is ok nélküli a félelme) egy idő után önmagát erősítő automatizmus; és ebben a folyamatban az egyéni félelmek és szorongások mintegy egymásba olvadva egyetlen, mindent átható társadalmi közérzetté válnak, az alávetettek, a behódolók, a csendben hallgatók félelmévé. Márpedig semmi más nem erősíti, bátorítja, dinamizálja jobban a diktatúrákat, mint az össztársadalmi félelem. Magyarországon is pontosan így, a túl gyorsan megfélemlíthetők és túl gyorsan behódolók passzív közreműködésével tettek tönkre eddig hatékonyan működő szakmákat, romboltak le, szabtak át törvényeket, szüntettek meg fontos társadalmi szervezeteket és loptak el mindent, amit el lehetett lopni
És immár azt viszik, amit nem is gondoltunk ellophatónak – mindannyiunk becsületét, életét, szabadságát és jogait.
A kollektív szégyenkezéshez hasonlóan hiábavaló a politikai messiás eljövetelét remélő csodavárás is. A passzivitás ugyanis soha nem szül sem messiást, sem prófétát, amiként a passzivitásból soha nem lesz igazi, hatékony társadalmi erő – és valódi társadalmi erő nélkül nem lehetséges energikus lázadás, nem lesz forradalom, nem lesz semmi. Csak mindennek az ellenkezője.
Természetesen vannak olyan helyzetek, amelyekben erős karakterek teremtenek meg erős helyzeteket, de a mai Magyarország történelme egy olyan dramaturgia szerint megszerkesztett forgatókönyv, amelyben az erős helyzet hozhat létre (léptethet elő) erős karaktereket. Az erős helyzet létrejöttéhez nem kellenek nagy egyéni tettek, elég, ha mindenki képes legyőzni a primér gyávaságát, amely az elszigeteltséghez, és az elszigetelődés következményeként a teljes behódoláshoz vezet.
Az ellenállás kollektív erejét, a közösségben lévő energiát csak maga a közösség tudja előhívni. Ha nincs ez az energia, nincs minek az élére állni, nincs mit egységesíteni, nincs semmi, aminek célt és irányt lehetne adni.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a félelem, amely most „igazgat”, egészen másként „fortélyos”, mint egykoron. Fortélyosabb: a mostani hatalom nem tiltja az ellenállást, sőt kifejezetten szüksége van rá. Szüksége van mindazokra, akik pofáznak, akik ki- és megmondják. Mert részben rájuk (is) épül az Orbán által meghirdetett illiberális demokrácia társadalmi hazugsága. „Ha vannak, akik megmondják, mert megmondhatják, és nem történik velük semmi, akkor hogyan lehetne itt diktatúra?!" – kérdezi arcátlan cinizmussal a dikatúráját kiépítő legújabbkori hatalom. Másfelől viszont a megmondók éppen ennek az ellentmondásos folyamatnak a részeként lesznek (lehetnek) a társadalmi rezisztencia előhívói is. „Ha van, aki kimondja helyettem is, ha van, aki vállalja a kockázatot helyettem is, akkor elég vele csendesen egyetérteni és ezzel enyhíteni a behódolás, az alávetettség miatt érzett szégyenkezést.” Az új fortélyok szerint épülő diktatúrának mindaddig – és csakis addig – szüksége van a lázadókra, amíg ezek a lázadások egymástól elszigeteltek. Ez az elszigeteltség pedig mindaddig fennáll, amíg nincs egy olyasféle össztársadalmi akarat, amely képes kilépni az általános passzív rezisztenciából.
A mi passzivitásunkat használják ki az aljasságok, a hazugságok és embertelenségek diktatúráját építő, kizárólag a gazdasági önhasznukat leső hatalmi politikai erők mellett azok a politikai közszereplésre már alkalmatlanná vált figurák is, akik ugyan a hatalommal szemben ténykednek, de a hatalom képviselőivel és kedvezményezettjeivel azonos mentális és erkölcsi közösségbe sorolhatók. Mégpedig azért, mert csakis a saját hasznukat remélik azoktól az egymástól gondosan (és mesterségesen is) elszigetelt elégedetlenkedőktől, akik éppen ezeknek a hazugoknak köszönhetően már nem is (vagy nem csak) az őket diktatúrába süllyesztő hatalomban látják a legfőbb ellenségüket, hanem mindenben és mindenkiben. Így válik az antidemokratizálódó, szélsőjobbra tartó hatalom hasznára mindaz, ami a mai Magyarországon ellenállás, lázadás, politikai szembefordulás címén történik.
Amíg ezt nem ismeri fel a magyar társadalom változásokat remélő, vágyó része, addig teljesen fölösleges a változásban, a megváltásban bízni. Senki nem fogja helyettünk megtenni azt, amit megtenni nekünk kell, mert a mi kötelességünk.
