Vélemény

Nagy izgalommal figyelik a forint árfolyamának mozgását a devizahitelesek, a bankok és a gazdaságpolitikusok is. Az igényt szinte valós időben próbálják kiszolgálni az elemzők. A svájci frank például múlt csütörtökön "visszatesztelte a júniusi csúcsot, alászúrt, majd hamar felpattant fölé". Az izguló hiteleseket persze még ennél is jobban érdekli, hogy meddig emelkedhet az "alpesi valuta" árfolyama. Az elemzők itt gyakran óvatosabban fogalmaznak: "az emelkedő trend töretlen, ám a lefelé hajló indikátorok óvatosságra intenek, lehet, hogy hamarosan korrekció következik". (Mindkét idézet forrása a portfolio.hu.) Kevésbé művelten megfogalmazva: vagy felmegy, vagy lemegy. Vannak azonban olyan elemzők, akik ennél is merészebb előrejelzéseket tesznek. Az index.hu szerdai beszámolója alapján az egyik elemző szerint "a következő keményebb ellenállás 228,80 forinton van". De honnan tudják ezt az elemzők? És mit gondol minderről a közgazdaságtan?

Delacroix képén egy allegorikus nőalak - mint a címből megtudjuk: a Szabadság - vezeti a népet. A felkelt párizsi nép képviselői, az 1830-as júliusi forradalom hősei követik őt a harcba: jobbján puskával a kézben rohamozó polgár, balján lőportáskás, pisztolyokat lengető kamasz fiú. Mindkettőjük mintáját azonosították. A köcsögkalapos figura Frédéric Villot, a Louvre egyik kurátora, Delacroix barátja, a kamasz fiú pedig maga Gavroche, Victor Hugo Nyomorultakjának szereplője, utcagyerek és az 1830-as júliusi forradalom hősi halottja. 'k ketten társadalmi helyzetüknek hibátlanul megfelelő utcai öltözékben vesznek részt a felkelésben: a polgár fején köcsögkalap, nyakában kravátli, míg az utcagyerek zsávolynadrágot, mellényt, puha gallérú, feltűrt ujjú inget visel. (A konvencióhoz gondosan igazodó öltözékükhöz persze ezúttal szokatlan kiegészítők, az alkalom megkívánta forradalmi accessoire-ok társulnak - az egyiknél puska, a másiknál pisztolyok.)

Ismétlőkör Magyar Narancs, 2010. augusztus 5. Szervusztok, a Sziget előtti számotokban egy sárga-fekete cicanadrágot ajánlottatok fel annak, aki megszámolja, hogy a Maiden-koncerten Dickinson mester hányszor kéri fel üvöltésre a közönséget.

"Jaj, te, én annyira, de annyira szeretem az ... államtitkárságot!" - Olyan mondat ez, ami aligha hangozhat el (hacsak nem ironikusan); a nyelvészek az ilyen megnyilatkozások elé szoktak csillagot biggyeszteni, jelezvén, hogy (grammatikailag, lexikailag stb.) nem megfelelő (s ezért soha senki nem is használja őket).

Hoffmann Rózsa a múlt héten, egy iskolai évnyitón elhangzott beszédében megítélésem szerint nagyon veszélyes dolgokat mondott. Az oktatási államtitkár - deklarációinak tanúsága szerint - úgy gondolja: politikájával biztosítja a nemzeti műveltség folytonosságát, annak az állandóan formálódó elbeszélésnek a továbbadását, amelynek el kell helyeznie az új és új generációkat a magyar nemzeti közösségben.

Bár a világ kevés figyelmet szentel neki, Mexikóban jelenleg csendes politikai fordulat zajlik, ami a kormány által folytatott drogellenes háború végét jelentheti - írja Alma Guillermoprieto a New York Review of Books hasábjain. Ehhez jelentősen hozzájárultak az elmúlt hónapok hajmeresztő eseményei, melyek láncolata egy YouTube-videóval kezdődött - és még vonja valaki kétségbe a videomegosztás hatalmát! -, amit július 22-én osztottak meg ismeretlenek az egyik legrettegettebb drogkartell, a Zéták nevében. A videón álarcos gengszterek hallgatnak ki egy rendőrt, majd hidegvérrel kivégzik. Halála előtt a rendőr vallomást tesz arról, hogy a durangói börtön igazgatója rendszeresen fegyverrel szereli fel a fogva tartottak egy csoportját, akiket az éjszaka folyamán a börtönön kívül bérgyilkos bevetésekre küldenek a Zéták ellen. A rendőr három tömeggyilkosságot is ennek a rabkommandónak tulajdonít, az egyiknél egy születésnapi partin ütöttek rajta a bérgyilkosok, és 17 embert öltek meg.

Az önkormányzati választásokra készülő MSZP néhol igen furcsa jelöltállítási folyamatának tipikus példája a komáromi polgármesterjelölt-választás, amin a jobboldaliak hátradőlve mosolyognak, és amire a fogyatkozó baloldali tábor egyre elkeseredettebben legyint.

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

Amit elsőre is lehetett látni, azt immár az élet is igazolja, az új választási szabályok - az ajánlószelvény-minimum emelése és a gyűjtési idő drasztikus csökkentése - hovatovább megoldhatatlan feladat elé állítják a kisebb pártokat és a civil kezdeményezéseket. A dolgok jelen állása szerint október 3-án például a fővárosi szavazó a Fidesz-KDNP vagy az MSZP főpolgármester-jelöltje közt választhat. A két kisebbik parlamenti ellenzéki párt ugyan bízik még a bravúros hajrában, de - ahogy az LMP nyilatkozói is elismerik - "kisebbfajta csodára" volna szükség ahhoz, hogy péntek délután 4 óráig összejöjjön a szükséges 28 150 darab érvényes ajánlószelvény. Csodák persze nincsenek, ellenben vannak iskolakezdésre visszatérő családok és diákok, azaz a helyzet nem feltétlenül kilátástalan. De azért drámai. És nem is csak az LMP, a Jobbik vagy a civilek, de mindannyiunk számára.

Régebben sokszor elfogott a futballirigység. Irigy voltam a hollandokra vagy a németekre, mert nekik gyerekkorom óta folyamatosan volt miért izgulniuk: elődöntők és döntők, nagy győzelmek és dicsőséges vereségek - ez nekünk nem adatott meg. Ma már cseppet sem vagyok irigy, legfeljebb képzelődöm. Nem arról, hogy milyen lenne, ha ott lennénk egy negyeddöntőben, hanem inkább azt próbálom vizionálni, egyáltalán milyen válogatottunk lehetne. Ha még mindig gyerek lennék, biztosan a régi brazil focit látnám bele a mai magyar fiúkba, de már nem vagyok gyerek. Ehelyett felnőtt módjára megkísérlem a realitás különböző síkjait egymáshoz hajlítani.

Jaj annak a páciensnek, aki különleges betegségével vívja ki az orvosok figyelmét. Mert lehet, hogy príma doktori disszertáció kerekedhet belőle, de a gyógyulását mindez nem segíti elő, sőt. Neki az a jó, ha tudományosan érdektelen tucatbaja van, amit évtizedek óta rutinszerűen kezelnek átlagkórházak átlagorvosai. Aligha van beteg, aki az állatorvosi ló státusára vágyna, még ha ezzel ideig-óráig a figyelem középpontjába kerülhet is.

"Egyoldalú gázellátási helyzete miatt Magyarország érdekelt úgy a különböző gázszállító útvonalak kiépítésében, mint a több forrásban. Így támogatja mind a Nabucco, mind a Déli áramlat tranzitvezetékek megépítését és összekapcsolását a hazai elosztórendszerekkel" - válaszolta a napokban a Népszabadság kérdésére az ügyben illetékes Nemzeti Fejlesztési Minisztérium.

Tulajdonképpen csoda, hogy eddig csak három katonánk halt meg. Az a magyar katona, aki hétfőn vesztette életét Afganisztánban, miután megtámadták a konvoját - rút iróniával már hazafelé tartott -, bőven lehetne a sokadik. A békefenntartásnak induló afganisztáni magyar misszió már több mint egy éve messze nem csak az. Még ha a magyar közvélemény erről nem is nagyon tud, részben saját érdektelensége miatt, részben azért, mert a politikai és katonai vezetés csak a legnagyobb óvatossággal kommunikál erről: a Magyar Honvédség háborúzik.

Az idei ünnep legszebb momentuma az volt, amikor a királyi televízió a könyvtárszobájában kereste fel Nemeskürty Istvánt, hogy hogyan is volt az, amikor a Ludovika padjait koptatta, s kiverte a díszlépést? Jött a riporter az ünnepekre belőtt, ájtatosra halkított hangján (amit az elmúlt harminc év összes ünnepein használt), és faggatta a hadastyánt, hogy milyen volt, jó volt akkoriban?