Pontos és korrekt álláspont, hisz Európában nincs még egy olyan ország, aminek a gázellátása oly sérülékeny, mint Magyarországé. A magyar gazdaság elsődleges energiafelhasználása több mint 40 százalékban földgázalapú, s az ország földgáz-szükségletének 80-85 százalékát kénytelen külső piacokon - csaknem kizárólag Oroszországból - beszerezni. E kiszolgáltatott helyzetet tovább rontja, hogy ez a gáz lényegében egyetlen vezetéken, az Ukrajnán áthaladó és Csehország felé tartó Testvériség szállítórendszer egy leágazó szálán át érkezik.
Ilyen körülmények között a felelős magyar kormánynak kötelessége keresni azokat a megoldásokat, melyek csökkentik az ellátás bizonytalanságait. A Déli áramlat a terv 2007-es meghirdetésekor éppúgy ilyen lehetőség volt, mint az Európai Unió által támogatott Nabucco-projekt.
Cseppfolyós állapot
Az utóbbi kétségtelenül több előnnyel csábított, mert nemcsak új szállítási útvonalat ígért, de új - az oroszországitól független - beszerzési forrásokat is. Csakhogy sem akkor, sem azóta nem látszanak a Nabucco vezeték tartós és megbízható feltöltésének forrásai. Pedig az iráni és a Kaszpi-tenger környéki tartalékok bőségesen elegendők lennének akár több ilyen méretű vezeték ellátásához. Csakhogy Irán nukleáris programja miatt kiesett a lehetséges feltöltő államok közül, s a helyére lépő posztszovjet államok - Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Kazahsztán - politikai önállósága felettébb bizonytalannak tűnik. Vajon ezek az országok készek és képesek-e Moszkva akaratával szemben az európai piacokra juttatni földgázukat?
E kétségek jól látszottak már 2007-ben, a Nabucco kontra Déli áramlat vita hazai fellobbanásakor is, s az elmúlt évek fejleményei csak igazolták őket. Mindez akkoriban a Fideszt a legkevésbé sem izgatta. Az ellenzéki párt a Nabucco körüli bizonytalanságokról nem vett tudomást, s azt hirdette, hogy csatlakozásunk a Déli áramlathoz energetikai rabláncra fűzné hazánkat. Azaz a legkevésbé sem volt tekintettel az ország kényes gázellátási helyzetére, és egy olyan projekt egyoldalú támogatását forszírozta és kérte számon a kormányon, amelynek a megvalósulási esélyei rendkívül alacsonyak voltak.
Hogy mennyire alacsonyak, azt jól mutatja a Türkmenisztánból kiinduló, Kínába tartó ún. transzeurázsiai gázvezeték gyors megépülése is. A több mint kétezer kilométeres, négy országon áthaladó és a Nabucco eredetileg tervezett kapacitásával megegyező teljesítményű vezetéket 2008. augusztus végén kezdték fektetni, és 2009. december közepén már üzembe is állították. Másfél év sem kellett tehát, hogy a gázvezeték Türkmenisztánból - Üzbegisztán és Kazahsztán érintésével - Nyugat-Kínába érjen. Azért, mert az építkezés nem ütközött politikai akadályokba, vagyis nem keresztezte Moszkva érdekeit (már csak azért sem, mert Peking a türkmén gázt az európai átlagárnál jóval olcsóbban veszi). A Nabuccóval viszont - a végtelen politikai egyeztetéseken és konferenciákon túl - nem történt semmi. Hiába állította 2009 júliusában Németh Zsolt, a Fidesz akkori külügyi kabinetvezetője a Nabucco építéséről Ankarában aláírt kormányközi egyezményről, hogy az Magyarország számára "energiapolitikai rendszerváltást" hozott, ha ezt a tények nem támasztják alá. A Nabuccóból azóta sem épült egyetlen méter sem. Ráadásul még a "nagy Nabucco" is legfeljebb évi 2,5 milliárd köbméter gázt juttatna Magyarországnak, miközben fogyasztásunk már ma is 13-14 milliárd köbméter. Az évi 7-8 milliárd köbméteres teljesítményű "kis Nabuccóból" - melynek építésére talán van esély - Magyarország még egymilliárd köbméternyi gázt sem remélhetne.
A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy nemcsak a Nabucco, de a Déli áramlat életképessége is erősen kétséges. Nem mintha Moszkva, ha elszánná magát, ne tudná megépíteni a vezetéket: lenne hozzá elég pénze, gáza és technológiája is. Az utóbbira az olasz energiaóriás, az ENI együttműködési készsége a biztosíték. És Moszkva egészen 2008 őszéig szilárdan akarta is az építést.
A gazdasági világválság azonban az imponáló orosz valutatartalékokat drámai ütemben kezdte apasztani. És Moszkvát nemcsak ez nyugtalaníthatta, hanem az európai gázpiac gazdasági válsággal párhuzamos beszűkülése is. Az unió válság előtti 500-520 milliárd köbméteres gázfogyasztása 2009-ben 44 milliárddal csökkent, ami felettébb érzékenyen érintette a gázexportőröket, különösen Oroszországot. Egyes orosz becslések ugyan makacsul állítják, hogy az EU gázimportigénye 2020-ra évi 100 milliárd köbméterrel emelkedik majd, ez azonban erősen kétséges. Az EU 2008 novemberében közreadott új energiapolitikai koncepciója azzal számol, hogy a fajlagos energiaigény csökkentésével, a megújuló energiafajták arányának növelésével az EU belső energiaforrásainak jobb kihasználásával 2020-ig sikerül szinten tartani vagy csak korlátozottan növelni az uniós országok mai gázimportigényét, ami a válság előtti évben, vagyis 2007-ben évi 290 milliárd köbméter volt. A mérsékelt növekedés kielégítéséhez pedig elég lesz a megépülő Északi áramlat évi 55 milliárd köbméteres kapacitása.
Márpedig ha az orosz kormánynak nincs világos és egyértelmű képe az európai gázpiac növekedéséről, aligha fogja sürgetni a drága beruházást. Ezért most nem is történik más, mint annak a képzetnek a hitelt érdemlő fenntartása, hogy Moszkva kész és képes a vezeték megépítésére, miközben ezt még maga sem döntötte el. És egyelőre inkább hajlik a nem megépítés felé.
A Fidesz gyakorta hangoztatta azt is, hogy a Déli áramlat segítené Oroszország európai energetikai expanzióját, és a földgázimportban növelné a kontinens kiszolgáltatottságát. Csakhogy ez az állítás már a válság előtt sem volt igaz. Moszkva részesedése az EU mai 27 tagállamának együttes gázimportjából 1980-ban még 80 százalékos volt; ez 1995-re 64, 2007-re 41 százalékra csökkent; 2008-ban pedig már a 40 százalékot sem érte el. A Gazprom nemrég közreadta jelentését a cég teljes európai gázpiaci részesedéséről: 2009-re ez is jelentősen csökkent, a teljes európai és török gázpiacot számításba véve a 2008-as 28,4 százalékról 26,3 százalékra. Eközben a nagy rivális, a norvég Statoil 17,5-ről 18,5-re, a katari Qatargas pedig 1,4-ről 3,5 százalékra növelte részesedését.
Moszkva lehetőségeit a cseppfolyósgáz-kínálat bővülése is korlátozza, miként az a "technológiai ugrás" is, minek révén a korábbinál hatékonyabban és olcsóbban sikerült felszínre hozni palagázt az Egyesült Államokban. Emiatt az eddig az amerikai gázpiacon forgó cseppfolyós gáz jelentős része átkerült Európába. Ha a gázkitermelés "nem tradicionális technológiája" meghonosodik Európában is, ahol számos országban van palagáz, a kontinens gázpiaca 10-15 éven belül alaposan átrendeződhet. Oroszországnak tehát nagyon kell kapaszkodnia ahhoz, hogy megőrizze pozícióit. Moszkva ebben a helyzetben csak egynek örülhet: ha nehezebb lenne félelmetes energiamumust faragni belőle.
Bukó Nabucco
Korábban a Fidesz vezető politikusai és szakértői számos okot sorolva támadták a Déli áramlat tervét: veszélyezteti a közös európai energiapolitikát; gyengíti Magyarország energiabiztonságát; ellehetetleníti a Nabuccót, és végül: növeli az ország energiafüggőségét Moszkvától. Ám e kifogások abszurditása már 2007-ben is világos volt. A magyar kormány által is támogatott Déli áramlat már csak azért sem veszélyeztetné a közös európai energiapolitikát, mert Európa kulcsországai épp az itthoni vita fellángolásakor újították meg hosszú távú gázszerződéseiket Oroszországgal. A Déli áramlat a kezdettől orosz-olasz kezdeményezés volt, s ma már nemcsak a Gazpromot és az ENI-t tudhatja tulajdonosai közt, hanem a francia energiaóriást, a világ egyik legnagyobb villamosenergia-termelőjét, az EDF-et is. Az Északi áramlat sem csupán orosz-német projekt, hanem - a Gasunie és a GDF Suez tulajdonosi részvétele révén - holland és francia is. Azt is nehéz elképzelni, hogy Magyarország energiabiztonságát épp az a vezeték veszélyeztetné, ami egy makacs konfliktuszónát kerülne meg. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium nyilatkozata most azzal indokolja - helyesen, és a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok érveihez hasonlóan - a Déli áramlat támogatását, hogy e vezeték "az orosz gáz szállítását Ukrajna megkerülésével teszi". Ez pedig azért fontos előny, mert "az elmúlt évek tapasztalatai alapján a magyar földgázellátást külső tényezők: a tranzit- és forrásország (Ukrajna és Oroszország) vitái veszélyeztetik a legnagyobb mértékben". A minisztériumi közlemény azt is helyesen állapítja meg, hogy e viták rendezését még az EU legfelső vezetése sem tudja érdemben befolyásolni. Ehhez képest a tavalyi orosz-ukrán konfliktus idején a mostani kormánypárt épp a "tehetetlenkedés" miatt rótta meg elődjét. A Fidesz-közeli Budapest Analyses 2009. január 30-i keltezésű, az orosz-ukrán gázvitát áttekintő elemzése egyenesen úgy fogalmazott, hogy "az unió cselekvésének késedelmes volta részben annak is köszönhető, hogy a leginkább érdekelt felek, köztük a magyar kormány sem lépett fel elég erélyesen".
S igaz lenne az az ellenvetés, hogy épp a Déli áramlat lehetetleníti el a Nabuccót? A helyzet ennél sokkal rosszabb: a Nabucco ellehetetlenüléséhez ugyanis nem kell az orosz vezeték, ellehetetlenül(t) az a nélkül is. De csak részben megalapozott a negyedik vádpont is. Ma ugyanis minden arra vall, hogy a Déli áramlat csak akkor épül meg, ha Moszkva és Kijev nem tud megegyezni az ukrajnai útvonal kölcsönös garanciákkal alátámasztott konszolidálásáról. Ha ez nem sikerül - aminek kicsi az esélye -, úgy megkezdődik a tenger alatti vezeték fektetése, és az eddig Ukrajnán át Európába szállított gáz nagy része átterelődik a két elkerülő áramlatra, a Délire és az Északira. Már csak ezért is magyar érdek a Déli áramlatban való részvétel - több és súlyosabb problémával járna, ha kimaradnánk belőle.
*
A kormánypárt számára - miközben köreiben a vezeték említése nem is olyan rég még szitokszónak számított - egyszeriben vállalható projekt lett a Déli áramlat: s ennek csak örülhetünk. E fordulatban a kézenfekvő ok mellett - más dolog az ellenzéki pozíció és más a kormányzati felelősség - közrejátszhatott az is, hogy 2014-ben lejár a magyarországi orosz gázszállítások feltételeit megszabó szerződés. A Fidesznek sem lehet közömbös, hogy milyen feltételek mellett lehet majd megújítani. Ez nem lesz könnyű játszma, már csak azért sem, mert a magyarországi gáz-nagykereskedelem jórészt a német energiaóriás, az E.On kezében van. Meglátjuk, hogy mire mennek e helyzettel.
