A feledés homályába vesztek, pedig az 1950-es évek elején róluk szólt az összes termelési értekezlet, őket istenítette a propaganda, fényképeik még a műhelyek falán is feltűntek, a legmenőbbek pedig Kossuth-díjat kaptak.
1948-tól kezdték osztani az élmunkás címet, s ezzel tulajdonképpen Rákosi egyfajta vitézi rendje alakulgatott, mivel a cím mellé fémszalagon és láncon függő, kitűzhető, ötágú csillagot kaptak a kiválasztottak.
Hogy közelebb kerüljünk az élmunkásokhoz, érdemes fellapozni a Beszkárt dolgozói lapját, a Szányaskereket. „Simon Gábor élmunkás esztergályostól érdeklődtem a műhelyük termelési kérdéseiről. Szerinte náluk a normák túlteljesítése 120%-on felül azért nehéz, mert az elmúlt évben – egymással versenyezve – 150% körüli eredményt értek el. Ezek az új normaidők lettek az új kollektív szerződés szerint 105%-ra beállítva, ami által elég szorosak lettek.” „Repka Lajos művezető, kiváló munkás, a Szabad Nép felolvasásának vitáját fejezte be, amikor a műhelybe értem. A bejáratnál két fényképre lettem figyelmes, amelyek az üzem két ésszerűsítőjére: Vozdánszky Albertre és Benedek Ferencre hívják fel a figyelmet. A képek mellett fel van sorolva a nevezettek ésszerűsítése is. Repka elvtárs újításai között első helyen áll az alumínium felhasználása olyan helyeken, ahol azelőtt más fémet használtak. A termelés emelésére legelső feladatnak a dolgozók politikai színvonalának emelését tartja szükségesnek, továbbá rövid szaktanfolyamok rendezését. Több műszaki könyvet a könyvtárba és olvasószoba biztosítását kívánja. Beszédében megismételte Simon Gábor elvtárs panaszát, amely szerint a művezetőknek adminisztrálással való túlterhelése hátráltatja őket a műszaki irányítás végzésében.” Persze ellenpélda is akad, Pesti Imre élmunkás művezető képében, aki „a munkához megváltozott viszonyát kifejezésre juttatja azzal, hogy a műszaki irányítás mellett a produktív munkában is részt vesz.”
Az élmunkás dicsőség persze nem csak a dolgozói lapok áradozó cikkeiben jelentkezett. A Szakszervezeti Tanács a hároméves terv keretében az országos termelési versenyben kitűnt fizikai munkások jutalmazására „és kiváló teljesítményük látható elismerése céljából” rendszeresítette a Magyar Élmunkás jelvényt, Budapest polgármestere pedig mindjárt meg is fejelte mindezt a 7350/1949 szám alatt kelt rendeletével. Az 1948. május 14-én megjelent rendeletet a Beszkártnál is köröztetni kellett, ugyanis „a jelvénnyel kitüntetett élmunkásokat a dolgozó társadalom általános megbecsülésével karöltve ügyes-bajos dolgaik elintézése során a hatóságok is olyan megkülönböztetett elbánásban és fokozott támogatásban részesítsék, amilyent egyéni munkateljesítményükkel méltán kiérdemeltek. Erre való tekintettel elrendelem, hogy a székesfőváros hatóságai, hivatalai és üzemei az Élmunkás Jelvénnyel kitüntetett fizikai munkásokat a felek részére megállapított fogadási idő alatt soron kívül fogadják.”
| ||
Egy egyszerű dolgozó ennél nagyobb kiváltságról akkoriban álmodni sem mert, csakhogy az Élmunkás Jelvénynek is két oldala volt. Ahogy azt Horváth Sándor, Majtényi György és Tóth Eszter Zsófia Élmunkások és sztahanovisták – Munkaverseny a Szovjetunióban és Magyarországon című írásában olvashatjuk: „A pártvezetés elvárta (...), hogy álljanak ki politikailag fontos, de népszerűsíthetetlen gazdasági intézkedések mellett, mutassanak példát a többi dolgozónak. Jelen voltak a békekölcsönjegyzéseken, az új munkaversenyek beindításakor, és normarendezéseket támogató leveleket íratták velük”, de aztán ők „lettek a célpontjai a politikai vezetőkkel szembeni jogos elégedetlenségnek is. A későbbiekben az élmunkásokat sokszor érték olyan atrocitások, amelyeket már csak teljesítményük, szaktudásuk miatt sem érdemeltek ki.”
A mozgalom 1956 után megszűnt, és valószínűleg az egykori „vitézek” se nagyon büszkélkedtek rendjelükkel. Ám a közterületek nevében egészen a rendszerváltásig megmaradt a rossz emlékű kiváltságlevél, igaz, arra még a legvadabb Rákosi-időkben sem volt példa, hogy a Lehel piacot bárki Élmunkás piacnak hívta volna.
