Visszhang: film

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya

Visszhang

Ha egyik meglévő kategóriába sem férsz bele, csinálj egyet magadnak – ezt üzeni utóbbi alkotásaival Nicolas Cage.

A színész a 2000-es évektől gyengébb szerepeivel, és a bulvárt tenyeréből etető magánéletével gyakorlatilag módszeresen építette le azt a renomét, amelyet a 90-es évek egyik ikonjaként az olyan filmjeivel szerzett, mint az Ál-arc vagy a Con Air.

Az önsorsrontás koronázatlan királya mindent a legmagasabb hőfokon éget, legyen az a munka (több mint száz szerepet jegyez), az alkohol vagy akár önmaga. De akármilyen minőségűek is a filmjei, a botránnyal vegyes őrületre kiéhezett közönség és a vitathatatlan tehetség támasztotta kereslet mindig eljuttatta őt egyik szereptől a másikig. Ez a folyamat pedig A sziklától tavaly egy egészen furcsa, a szitokszavak gyökereit feltáró sorozathoz, majd egy malacáért gyilkolni kész remete érzelmes történetéhez vezetett, s most pedig egy biográfiaszagú paródiában csúcsosodik ki.

Nick Cage (Nicolas Cage) olyan színész óriás, akinek a legendái már keresettebbek, mint a művészete, ám a megbízásai egyre fogynak, noha az egész életét és családját áldozza fel ő Thalia oltárán. Pénz híján kénytelen elvállalni egy születésnapi fellépést, ahol a fegyverkartell fejét ünneplik, aki maga is forgatókönyveket ír. Nick arra kényszerül, hogy beépüljön a csapatba, a fedő sztori hitelességéhez pedig közös filmet kell készítenie Javival (Pedro Pascal). De hogyan tudna egymás ellen harcolni két férfi, ha mindkettőjük imádatának tárgya ugyanaz: az utánozhatatlan Nick Cage?

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.