A rezsim

Ahogy egy koncerten elüvölti magát az énekes, hogy „Hello, Kazincbarcika!” és a közönség teljesen megőrül a megszólítottság sosem látott magaslataitól, úgy fogadja a néző A rezsimet hirtelen.

Képernyőre mutogatás, mély bólogatások és cinikus felhorkanások melegágya Stephen Frears és Kate Winslet új sorozata, amely a teljhatalom tébolyát igyekszik bemutatni, de maga sem biztos benne, hogy a tükör a görbe-e, vagy az alak, aki benne áll.

Egy kis, közép-európai ország paranoiás vezetője, félelemből indított döntései nyomán egy szélsőséges nacionalista katonájának tanácsait kezdi követni, és beint a korábbi amerikai szövetségeseinek. Míg „a Nyugat irányába tanúsított, kvázi dacos hozzáállása” jelentősen megemeli a népszerűségét a kisemberek között, udvartartása és az (eddig valódi irányítást végző) tanács egyre jobban retteg, hogy vajon meddig fajul a kancellár – hű kutyájával megtámogatott – megháborodása.

A kockázat kicsi, az öröm nagy az „arra gondolsz, amire én?” című játék ezen, kezdő szintjén. Az átélhetőség mindenkor adu, az alapötlet tehát nagyon erős és a látvány is meggyőző, sőt a politikai sorozatok kötelező, lába szedve egymás mellett értekező részei is mennek. Csak a szatírához nincs elég humora a produkciónak. Hiszen itt maga a helyzet a nevetséges és abszurd, A rezsim csak dokumentálja azt. Pedig a dráma jócskán túlzó helyzetekkel – vagy ha másssal nem, az állandó döntött kamerás megoldásokkal – arról biztosít, hogy itt nem egyenesen a valóságra nézünk rá.