Te nem mennél oda soha, de Laura Mora Ortega filmjének rögtön megadja a tempót, valami különös lüktetést, s mindez a mű végéig fennmarad, pedig hol leszünk akkorra már Medellíntől. Messze. A világ végén, ott ahol a világ királyainak királysága elkezdődik. De odáig, az ígéret szó szerinti földjéig el is kell jutni, holott Medellínben teljesen jogosnak tűnik – valószínűleg mindenkor – a kérdés, hogy „Innen? Hová?”. Hőseink, öt kamaszkorú utcagyerek, bár szabadulnának, mégsem az a válaszuk, hogy bárhová. Már nagyon várják, hogy a kormány földvisszaadási bizottmánya visszaadja egyiküknek a valamikor kényszerkilakoltatást szenvedett öreganyja földjét. S mikor jön valami hivatalos papír, melyet akár visszaadásként is lehet értelmezni, többé nincs maradás. Irány a végtelen, a királyság, öt sorsüldözött gyerek road movie-ja a kies Kolumbián át. A táj néma, közönnyel tűr a természet, az emberek kietlenek. Hőseink pedig mennek, stoppal, gyalog, két biciklin öten az aranyért. Az út kerék alá, sós kútba tereli őket, fogynak is, de aki bírja, követi álmait, amelyeket egy látomásként fel-felbukkanó fehér ló és egy nagyon is valóságosnak látszó viskó gyűrött fotója jelenít meg.
Ortega tökéletesen bírja a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójának szeretett stíljét: olyan fesztiválfilmet csinál, mint anno a szakág legjobbjai. Kész csoda, hogy mostanság is lehet nyerni vele.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
