Horváth Csaba koreografikus rendezéseinél a mozdulatok és a szöveg összeölelkezve léteznek a színpadon, így oldani tudják a mondanivaló súlyát is. Mert ebben a középkori moralitásjátékokat is kegyetlenül kifordító, kiüresítő színpadi műben van nehezék rendesen: a szolidaritás, az emberség hiánya, a helyzet reménytelensége. A mélyszegénység és a számkivetettség 2014-ben elhunyt lírikusának több lírai és prózai művét is színpadra vitték már, de az Akár Akárkihez mégis nehezen találtak utat a színházi alkotók.
Szerencsére ez a próbálkozás rögtön érvényes magyarázatokkal szolgál a többértelmű szövegre: a színészek pergő játéka allegorikus és örökérvényű figurákká transzformálja az „akárkiket”. Konzumlények posztmodern drámája kel életre itt, általuk ölt testet a halál, aki mindig ott van a színpadon, akárcsak a többiek, a lecsúszott értelmiségi, az akcióvadász nő, a bér-sorbanálló vagy a banki alkalmazott. A szereplők néha összegyűlnek egy vokális – afféle posztmodern gregoriánként szóló – összefoglalóra. Mindez csodás egységet alkot Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf külvárosi útjavító munkálatokat idéző, ám akrobata mutatványokhoz is nagyon alkalmas díszleteivel, ahogy Benedek Mari szürreálisan elrajzolt jelmezeivel is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
