No persze, mandolinra nem is szokás fáradt, szomorú dalokat komponálni, de mégsem jutna eszembe ez az apró trivia, ha a lemezen szereplő versenyművekből nem áradna a frissesség. Vivaldi eredetileg négy hegedűre írt h-moll concertójával kezdünk, amelynek mindegyik szólórészét Avital játszotta mikrofonba. Majd Bach következik, ugyancsak adaptáció: egy elveszett műváltozat szerint két csembalóra készült c-moll versenymű, amely oboára és hegedűre alkalmazva maradt fenn az utókornak. Ezúttal Giovanni Antonini szopránfurulyája látja el a fúvós szerepét, és meglepően jó párost alkot a mandolinnal. Két alig ismert nápolyi szerző mandolinversenye is szerepel az albumon. A Haydn-kortársnak mondható Emanuele Barbella darabja néha közhelyes, máskor meglepően szellemes, de jókedvű vállalás. Kicsivel fiatalabb kollégája, Giovanni Paisiello a vígopera mestere volt a korban, éppenséggel ő zenésítette meg először a sevillai borbély történetét, ami aztán Mozart és Rossini érdeklődését is felkeltette. Ami egy hegedűn izgalmas kadencia volna, az a mandolinon csak halk püntyögés, de ez azért ne szegje kedvünket. Főleg, hogy a műsort Hummel népszerűbb mandolinversenye zárja (opus 73), amelyet Avi Avital könnyed virtuozitással, ízesen megformálva ad elő, aligha rosszabbul bárki másnál. Az Il Giardino Armonico ragyogó partner, bár feladatuk lényegi része gyakran éppen az, hogy ne kerekedjenek fölébe a halk szólóhangszer hangjának.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
