Az gyár, ahol a futószalag sosem áll le, ahol mindig vészhelyzet van, viszont nincs elégséges eszköz és személyzet, és jól csakis elkötelezetten lehet végezni a bábák extrém stresszel járó, viszont alulfizetett munkáját. Két pályakezdő szülésznőt követünk ebben a bármilyen akciófilmnél mozgalmasabb és izgalmasabb filmben. (Persze izgulni csak a Pókemberen kényelmes, ettől a filmtől torkunkon akadna a pattogatott kukorica.) A köpenyt felvenni van csak idő, máris helyzet van, bemutatkozás helyett egy nehéz szülés, aztán egy másik. Tapasztalatlan botorkálás egyfelől, ami a gyakorlattal aztán megnyugtató és másokat is megnyugtatni képes kompetenciává alakul. Imponáló kompetencia a másiknál, amelyet elbizonytalanít egy rosszul végződő eset miatti indokolatlan önvád. A szenvedést nem ezek a magánéletüket is a hivatásuknak alárendelő bábák okozzák, hanem maga a rendszer, de ők konfrontálódnak vele, és ők veszik magukra annak minden következményét, ők néznek a szenvedők szemébe. Nagyrészt valódi szülések, valódi babák, valódi anyák valódi szenvedései és boldogsága (és valódi férfiak valódi téblábolása) teszik életszagúvá Léa Fehner gondosan előkészített, saját tapasztalatokon alapuló, érzékenyen fényképezett (operatőr: Jacques Girault), rendkívül értékes filmjét.
A végén az utcára vonulás, a tüntetés a jobb munkaviszonyokért és megbecsülésért nem is hiányozna. Tudjuk anélkül is, hogy a felelősségérzet vezérelte hétköznapi emberek mentik meg a világot, nem a Pókember.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
