Piedesztálra emelte az önbíráskodást, amit persze mondhatunk úgy is, hogy szembesített az állami közönnyel és tehetetlenséggel, s persze voltak jócskán rasszista felhangjai – mindenesetre megért négy folytatást is, jószerivel addig, amíg Charles Bronson bírta szusszal. Az ún. bosszúfilmek azóta sem lettek különbek a Deákné vásznánál, csak talán az alkotók lettek óvatosabbak, ha nem is a tutizmusukban.
Most is arról van szó, mint régen vagy bármikor, hősünk (a CIA szuterénjének legalján szorgoskodó kódfejtő szerepében Rami Malek) felesége egy elmérgesedő fegyvercsempészeti nézeteltérés áldozata lesz; nem csak rosszkor volt rossz helyen, de még nagy bátorságot is mutatott. A kódfejtő igazságért kiált, de választ nem kap, a válaszra hivatottak inkább az igazság elfedésén munkálkodnak. Mit van mit tenni tehát, a kisember a tettesek nyomába veti magát, alakoskodik, zsarol, kiképzést és kiképzőt vesz a nyakába, s egész Európát is ugyanoda. A film IBUSZ-os voltára nem lehet panasz, Párizs tiszta Párizs, bomlott lélekkel botorkálni a Galata híd gépkocsiforgalmában szintén festői, Madridban pedig egy olyan úszómedencét kell apró cserepekre törni, amely simán elmenne a 21. századi Sóhajok hídjának. Csak az a baj, hogy a gyászoló kódfejtőnk nehezen adja a fejét az ölésre, szemtől szemben még egy pisztolyt is képtelen elsütni, szerencsére robbantani nem rest, s a rendőrséget is kihívja, mert már nem a hatóság a tehetetlen, csak bizonyos képviselői.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
