Elképzelt helyzeteken pörögnek, beszélgetéseket, olykor egész kapcsolatokat és életeket játszanak le gondolatban, miközben nem kérdeznek, inkább csak spekulálnak arról, vajon mit érez a másik? Van, aki a felesége hűtlenségéről gyárt elméleteket, mások már az első randi előtt tudni vélik, miért nem fog működni a dolog, megint mások fél információk, hallomások alapján konstruálják meg az egyik kolléga „szökésének” és hazatérésének történetét.
Bár a szövegek kivétel nélkül izgalmas formai megoldásokkal és egyedi, jól kidolgozott hangokkal dolgoznak, a rövid elbeszéléseket olvasva mégis mindig eljön egy pont, amikor világossá válik, hogy valahol a mélyben ugyanazok a szorongások és prekoncepciók bénítják meg a Kádár János sírjához randit szervező Simont, mint a kényszeres hír- és kommentfüggő apát, így mutatva fel a plasztikus figurákon és a kellően összetett élethelyzeteken keresztül újra és újra, hogy a legmeghatározóbb közös tulajdonságunk az, hogy idegenek vagyunk egymás számára.
„Kerestük egymást, csak úgy nem kerestük egymást, hogy találkozzunk is” – lehetne a kötet kulcsmondata ez az egyébként egészen más kontextusban elhangzó kijelentés. Látszólag mindenki keresi a kapaszkodókat, de senki nem lát túl a saját igényein. A novellákban megismert megannyi idegen gyakran egymásba botlik Budapest utcáin. Lehet, hogy már mi is összefutottunk velük. Legközelebb jó lenne találkozni is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
