Az Egy csiga emlékiratainak első negyedórájában annyi sorstragédia rejlik, mint egy teljes Zola-regényben. A folytatás sem sokkal szívderítőbb, ám a drámákba egyre több groteszk és fekete humor vegyül.
Főhősünk, Pudel – az a bizonyos lány – egyedül ikertestvérére, Gilbertre számíthat. S az őt folyamatosan bántó világ elől a csigákhoz, a hozzá hasonlóan fura és meg nem értett lényekhez menekül. Amikor a sors Ausztrália két végébe veti őt és testvérét, egyre több nem mindennapi szokása és berögződése alakul ki. Barátságot köt a legalább húszéletnyi kalandot megélt nénivel, Pinkyvel. És csalódásainak és csigáinak száma egyre csak növekszik.
Adam Elliot önéletrajzi elemeket sem nélkülöző felnőttanimációja legutóbbi filmjéhez, a Mary és Maxhez hasonlóan szabálytalan gyurmafiguráival állít emléket ronda világunknak és benne nekünk, kapcsolatra és gyengédségre vágyó embereknek. Pudel egész életén át a hátán cipeli terheit, s egyedüli megküzdési módja, hogy magába fordul – története jelenetről jelenetre csavarja ki a szívünket. A film a fojtófogáson épp csak annyit enged, hogy néha kínunkban felnevessünk vagy épp elszörnyülködjünk. De a végén a mesékhez illő módon azért egy leheletnyi reményt is felvillant.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
