Még fontosabb, hogy a 44 duó interpretációja többet nyújtson, mint a folklór egzotikumának először mutatós, ám hamar kiüresíthető csillogása. Baráti Kristóf és Kondorosi Karolina hiteles és mértéktartó, mégsem visszafogott előadása folytán a tanulódarabokból valódi zene válik, a szlovák, tót és oláh dallamokból pedig egyetemes kincs. Mesterkéltségnek, hamiskás tetszelgésnek nyoma sincs, a hangszerek ellenben gazdagon, makulátlanul szólnak.
A Menyasszony-bú́csú́ztató́ disszonáns melankóliája vagy az Újévköszöntő nemes ünnepisége és tökéletesen elhelyezett hangsúlyai egy-két perces rövidségük ellenére – s persze a két hegedűs harmonikus együttmozgása révén – tökéletesen mutatják, micsoda tudásanyagot mozgatnak ezek a duók, a lírai tételekből (Bá́nkó́dás) pedig különösen kihallik, hogy a két előadó „a népi zene keresetlen egyszerűségét” akarja átadni, ami Bartóknak is ideálja volt. A táncok – miként az albumot záró vastag, mégis kecses Máramarosi tánc bizonyítja – erőltetett virtuskodás nélkül is működnek. A klasszicizáló interpretáció egyedül a humoros tételek esetében működik kevésbé, pedig a Sánta-tánc vagy a pityókásan ténfergő Tréfás nóta jókedvű interpretátorokért kiált. Talán attól tartanak, hogy a rigorózus Bartók-tudósok ismét az egyénieskedők orrára koppintanak?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
