Visszhang: lemez

Blood Incantation: Absolute Elsewhere

Visszhang

Ha egy metállemez felkerül a Time év végi top 10-es listájára, akkor ott „történt valami”.

Ha ráadásul ez a lemez death metal – azaz minden létező zenei stílus közismerten legkeményebbjei közé sorolható –, akkor pláne érdemes ránézni, hogy mi történhetett. A harmadik lemezénél járó denveri Blood Incantation kiadványa persze a Time-lista nélkül is érdekes lett volna, hiszen olyat hoztak ebben a műfajban, amit nagyon hosszú ideje senki nem tudott: újat tettek hozzá. A recept annyi, hogy a death metalban optimális esetben mindig is jelen lévő progresszív rockos megoldásokat mindenki másnál őszintébben vették elő. Ennek köszönhetően az Absolute Elsewhere néha már-már Pink Floydba hajlik, amit az is jól mutat, hogy bár technikailag hat dalról beszélünk, a lemez valójában két-két rettentő hosszú, de „papíron” feldarabolt szerzeményből áll. Ha kell, progrock, ha kell, drone, ha kell, ambient, ami olyan természetesen hömpölyög a szellős mozdulatlanságból az egyre durvább riffek felé, hogy az igazán metálos kapálásoknál szinte fel sem tűnik, hogy itt már nem szintiszőnyegről, hanem gyomorból jövő hörgésről van szó. Ehhez jár a gyakorlatilag tökéletes hangzás, amelybe valamiféle 1970-es évekbeli koszt is sikerült elrejteni úgy, hogy közben minden hangszer teljes mértékben 21. századi módon került a helyére. Akár annak is érdemes megpróbálkoznia a szövegeiben az emberi tudat eltűnéséről hörgő Blood Incantation harmadik lemezével, aki eddig azt gondolta, képtelen ennyire szélsőséges hangoskodást befogadni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.