visszhang: lemez

Dead Bob: Life Like

Visszhang

Nagyjából tíz éve volt az akkor már joviális nagypapák gyülekezetének tűnő NoMeansNo utolsó budapesti koncertje, nem sokkal később pedig fel is oszlott az együttes.

Több mint 30 éves pályafutásuk csúcspontja az 1989-es Wrong című lemez volt, de a jobb híján jazz-punkként vagy progresszív punkként kategorizált kanadai trió végig egyenletes színvonalon teljesített, és technikás, komplex, fekete humorral átszőtt zenéjük fájóan hiányzik az egyre retrográdabbá váló punkszcénából. A NoMeansNo aligha fog újra együtt zenélni és méltó követőjük sincs igazán, de az idén 61 éves dobos-énekes John Wright most megjelent szólólemeze némileg enyhítheti a hiányt, főleg úgy, hogy a Dead Bob alteregó is az együttes történetére utal.

A Life Like tulajdonképpen Wright kreatív nagytakarítása: van olyan szám, amely húsz éve várta a befejezést (White Stone Eyes); a Party of One-t eredetileg a Compressorhead nevű robotzenekarnak írta, amelynek ő a zenei rendezője. Van a lemezen a karantén alatt összeszüttyögött demó (No Tomorrows); a címadó dal pedig egy 1998-as NoMeansNo-dal újraértelmezése. Szinte minden hangszeren Wright játszott, így nincs meg az a „zenekar a próbateremben” hangulat, amely a korábbi anyagokra jellemző volt, de az anyazenekar műfaji határokat és konvenciókat nem tisztelő szelleme így is végig jelen van. A Life Like szerencsére nem válik kínos nosztalgiává, hanem egy friss, szórakoztató és kissé szelídebb variációja a NoMeansNo zenéjének.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.