Nyár elején derült ki, hogy Blunt elkészült a Black Metal folytatásával, ami konzekvensen végigmegy az akkor megkezdett úton: szinte kizárólag olyan hagyományos dalok születtek, amelyek kifejezetten formabontónak hangzanak az absztrakt elektronika egykori jeles innovátorának előadásában. Már-már azt mondanánk, hogy egy hibátlan dreampopalbumot hallunk, amelyen csengő-bongó, éber álomból érkező melódiák ölelik körbe Blunt jellegzetes dörmögését, s ezt a régi alkotótárs, Joanne Robertson szegélyezi a maga tisztán zengő vokáljával és gitárjátékával, a dobos-producer Giles Kwakeulati King-Ashong és a multiinstrumentalista Mica Paris közreműködésével. A simogatóan szép dallamok azonban felkavaró szövegekkel érkeznek: Blunt sajátosan balladisztikus, a nézőpontokat rafináltan váltogatva egy disztópikus világot tár elénk, de amilyent valójában nap mint nap maga körül látni kénytelen. Így fonódik össze dráma és nyugalmat sugárzó harmónia, disszonancia és simogató akkordok sora, Dean Blunt pedig képes úgy játszani hangulatainkkal és érzelmeinkkel, hogy egy pillanatra sem veszíti el a kényes egyensúlyt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
