A Divide and Dissolve példája azt mutatja, hogy lehet. Az Ausztráliában élő, cseroki származású Takiaya Reed projektjéről van szó, aki Silvie Nehill ütős támogatásával készít minimalista kompozíciókat. Noha a sajtó Reedet jobb híján doom metal előadóként címkézi, aki jazzel és komolyzenével is kísérletezik, egy Divide and Dissolve-albumhoz mégsem a zene felől kell közelíteni. Reed ugyanis az antikolonializmus élharcosa, aki olyan saját hangokkal is kifejezi üzeneteit, amelyeknek az eredete olykor csak képpel együtt derül ki. Például az egyik videóklipjében látható, hogy a hang onnan ered, hogy vizeletnek tűnő folyadékot köpköd James Cook emlékművére. Red ezzel is a fehér elnyomás elleni harcra szólít, de a zene a legfontosabb: legyen annyira „kemény”, hogy képes legyen elpusztítani a „fehér felsőbbrendűséget” is. Nem hinném, hogy például az Insatiable alig fél órája képes lenne erre, noha mindent megtesz érte: végletekig elnyújtott, fájdalmas gitártémák, amelyek egyszerre tűnnek kortárs komolyzenének, illetve valamiféle teljesen szétfacsart Black Sabbath-nak. Az egész hordoz valamiféle méltóságot, mert miután végighallgattuk a tíz szerzeményt, magunk sem értjük teljesen, miért akarjuk meghallgatni megint elejétől a végéig.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
