Visszhang: lemez

Divide and Dissolve: Insatiable

Visszhang

Lehet-e politikus a doom metal, ha nincs szövege?

A Divide and Dissolve példája azt mutatja, hogy lehet. Az Ausztráliában élő, cseroki származású Takiaya Reed projektjéről van szó, aki Silvie Nehill ütős támogatásával készít minimalista kompozíciókat. Noha a sajtó Reedet jobb híján doom metal előadóként címkézi, aki jazzel és komolyzenével is kísérletezik, egy Divide and Dissolve-albumhoz mégsem a zene felől kell közelíteni. Reed ugyanis az antikolo­nia­lizmus élharcosa, aki olyan saját hangokkal is kifejezi üzeneteit, amelyeknek az eredete olykor csak képpel együtt derül ki. Például az egyik videóklipjében látható, hogy a hang onnan ered, hogy vizeletnek tűnő folyadékot köpköd James Cook emlékművére. Red ezzel is a fehér elnyomás elleni harcra szólít, de a zene a legfontosabb: legyen annyira „kemény”, hogy képes legyen elpusztítani a „fehér felsőbbrendűséget” is. Nem hinném, hogy például az Insatiable alig fél órája képes lenne erre, noha mindent megtesz érte: végletekig elnyújtott, fájdalmas gitártémák, amelyek egyszerre tűnnek kortárs komolyzenének, illetve valamiféle teljesen szétfacsart Black Sabbath-nak. Az egész hordoz valamiféle méltóságot, mert miután végighallgattuk a tíz szerzeményt, magunk sem értjük teljesen, miért akarjuk meghallgatni megint elejétől a végéig.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.