Visszhang: koncert

Duran Duran

Visszhang

Ha az ember kerek születésnaphoz érkezik, és arra Duran Duran-koncertjegyet kap ajándékba, nem kérdéses, hogy menni kell, akár messzebbre is.

Főleg, ha eddig elmulasztott és bakancslistás ügyről van szó: az 1988-as budapesti koncertről csak utólag értesültem, a 2005-ös bulira épp nem volt pénzem, 2012-ben pedig pont aznap játszott a zenekar az Arénában, amikor a Faith No More a VOLT Fesztiválon. A mostani helyszín a Budapesttől 600 kilométerre található horvát kikötőváros, Pula, azon belül pedig az ókori amfiteátrum, ahol korábban fellépett a Foo Fighters, Leonard Cohen és az Arctic Monkeys is. Érkezésünk előtt két nappal Lenny Kravitz zenélt itt, pár héttel korábban a Simple Minds – e sorok írója David Gilmourt látta itt 2015-ben. Duranék egy mindössze hétállomásos európai miniturnét zárnak ezzel a koncerttel (folytatás novembertől, Amerikában), nem csoda, hogy számos környező országból érkeznek rajongók; a tömegben magyar beszédet is hallani. A színpad előtt vannak a kiemelt állóhelyek, ezek mögött az ülők, és felettük, némileg unortodox módon, ismét állnak a nézők. A hely adottságai következtében jó páran kintről nézik az előadást, de a legjobb dolguk azoknak van, akik az ókori szentély melletti lakások erkélyein lényegében páholyból nézhetik az előadást, díjmentesen.

A kezdési időpont meglepően késői: fél 10 van már, amikor egy sci-fis animációval tarkított tape intro végén előbukkan a zenekar, és belecsap a Night Boatba. Az hamar bebizonyosodik, hogy Simon Le Bon hangján semmi nem fog múlni – a frontember remek formában van. John Taylor basszusgitárral a nyakában rohangál körbe a színpadon, és többet énekel Le Bon mikrofonjába, mint a sajátjába. Nick Rhodes sztoikus önmagát hozza, és érdekes módon többet babrálja a mobilját, mint egy zoomer, sárgás-neonzöldes outfitje pedig folyamatosan vonzza a tekinteteket és a bogarakat. Roger Taylor dobos annyira aggodalmaskodó ábrázatokat vág, mintha épp az előbb közölték volna vele, hogy a koncert után neki kell lebontania egyedül a színpadot, és persze vannak turnézenészek is: a Durant 2006 óta kísérő gitáros, Dom Brown, továbbá Simon Willescroft szaxofonos és két vokalista hölgy.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.