Csakhogy történet nélkül (egy ideje) nincs film, valamit egyszerűen mondani kell, mégis az a legjobb, ha csupán egymondatnyi a történeted, a locsogás zavarná a torkolattüzek játékát. Arra is vigyázni kell, hogy ez a kurta történet ne legyen túl érdekes, pláne eredeti, nehogy gondolkodni kelljen a szüntelen zakatolásban – ne legyen félreértés, ez nem baja, hanem szimpla tulajdonsága a szakágnak.
A mexikói gyártmányú Ellentámadás, amellett, hogy előadja A hét szamurájra emlékeztető történetét – öt jól képzett fegyverforgató megküzd kismillió jól felfegyverzett seggfejjel –, egy állítást is tesz. Azt tudniillik, hogy a drogkartellek uralta országban még létezik az állam, amelyet a legmagasabb szintekig áthat ugyan a korrupció, de vannak a megátalkodottságig tiszta kezű tisztviselői, akik jottányit sem engednek a törvényességből. Ahhoz, hogy végig lőni lehessen, e tisztáknak megkerülhetetlen katonának kell lenniük. A színjáték latin, tehát el is mondják, el is játsszák: mi vagyunk a különleges erők, ne baszakodjál velünk, mert a véredet ontjuk. És ontják, a röpke tűzszünetekben – menekülős is a mű, olykor menni is kell – el is játsszák, hogy most ontottunk, s mindjárt ontani fognak. Meg azt is, hogy velünk ne szemétkedj. Mindeközben két nőt is védelmeznek, nemritkán – dettó virtuális okokból – éjszakai műszakban. Az Ellentámadás műfajának középfajú darabja, s javára szól, hogy pusztán 80 perc.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
