Az 1999-ben alapított együttes a post-rock irányzat egyik meghatározó szereplője volt az ezredfordulót követő években, köszönhetően a The Earth Is Not a Cold Dead Place és az All of a Sudden I Miss Everyone című lemezeik sikerének. Az EITS zenéjét szokták crescendocore-nak is csúfolni, ugyanis a teljesen instrumentális dalok többnyire merengős, melankolikus gitárfutamokból kezdenek el felépülni, a végén pedig rendszerint monumentális zúzásokban végződnek.
Ezt a formulát tökélyre fejlesztette a filmzenéket is gyakran szerző kvartett, ami jobbára középszerű epigonok tucatjait ihlette meg az utóbbi két évtizedben, bár erről ők nem tehetnek. Arról viszont igen, hogy az újabb kiadványaik nem sok meglepetéssel szolgálnak. Amikor az idén, nyolc év szünet után bejelentették nyolcadik sorlemezüket, az Endet, a cím alapján sokan arra következtettek, hogy a zenekar hattyúdala lesz ez, de egy sajtóközleményben hamar leszögezték, hogy erről szó sincs. Profin megírt, sokszínű szerzemények szerepelnek az EITS új albumán, van néhány kiemelkedő dal (Moving On, All Mountains, Ten Billion People), de a korai anyagokhoz képest kevés az emlékezetes pillanat, és sok a kiszámítható fordulat. Különösebb baj nincs vele, mert kellemesen elcsorog az elejétől a végéig az End, de voltak ők már ennél sokkal jobb formában is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
