Olyan alkotóké, akik híres férjük, családjuk vagy a korszak férfiközpontú művészeti intézményrendszere miatt háttérbe szorultak. A cím arra utal, hogy ezek az életművek sokszor láthatatlanul is, de részei a magyar művészettörténetnek. Gálffy Lola érzékeny, derűs és tehetséges festőnő volt, aki csak néhány kiállításon vett részt; fennmaradt pár kritika, megnyitóbeszéd. Nagyenyeden született 1902-ben, Réti István-tanítványként került Nagybányára. Kántor Andorhoz ment hozzá, a régi szentendrei művésztelepre költöztek, Lola ott élt 1980-ig, haláláig. A kiállításon idézik a reakciókat költözésük idejéről: szimpatikus házaspár, tehetségesek is, főleg a feleség. A kevéssé ambiciózus Lola pusztán az alkotás öröméért festett, és saját gyereke nem lévén, pedagógusként teljesedett ki. Festészete nem tagolódik éles korszakokra, inkább organikus érlelődés jellemzi. Abban hitt, hogy a látványt nem utánozni kell, hanem jelentését tolmácsolni. Munkái az életelvét tükrözik vissza, amely szerint a művészet feladata a dolgok mélyén rejlő harmónia keresése.
Az ötletgazda és kurátor, Kozák Zsuzsanna először 2023-ban Vajda Júliát hívta elő. A sorozatban a történeti anyag mellett kortárs művész is reagál, párbeszédbe kerül az adott női életművel. Ezúttal Horváth Lóczi Judit válaszolt Gálffy Lolának, hiszen mindketten a saját mindennapjaik érzékeny világát vitték/viszik bele a munkákba, így emelve meg a hétköznapiságot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
