Úgy tűnik, az angol énekes-dalszerzőben még mindig tombolna valamiféle bizonyítási kényszer, pedig bő másfél évtized alatt páratlan sikereket ért el, a kiskocsmákból indulva kemény munkával a kortárs folk-punk legsikeresebbjei közé küzdötte fel magát.
Most megjelent tizedik nagylemezén is mintha folyamatosan bizonyítani akarná, hogy ő valójában milyen intelligens és sokoldalú dalszerző. (És tényleg az, erről tanúskodik a műhelytitkait boncolgató könyve, a Try This at Home is.) Ez a sokszínűség viszont nem feltétlenül tesz jót az új anyagnak. Már a harmadik számhoz érve kezd gyanús lenni, hogy a zenész szándékosan próbál nagyon különböző hangulatú dolgokat egymás mellé pakolni. „Nézd, ilyet is tudok!” – kiálthatná az új album mindegyik dala előtt. Van főhajtás a Pogues előtt, Joe Strummer-hommage, gyors darálás, zongorás ballada. Az Undefeated így leginkább egy sebtében összerakott válogatáskazettára hasonlít. Ez nem is lenne feltétlenül baj, az viszont már kevésbé segít, hogy az anyag első felén több kifejezetten gyenge pont is van (Pandemic PTSD, Never Mind the Back Problems). Szerencsére vannak azért olyan dalok is, amelyek kiegyenlítik az összképet: a No Thank You for the Music cinizmusában Turner elemében van, a Ceasefire pedig kiszámítható pátosza ellenére is jól működik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
