így történhetett, hogy ez az egyébként több változatban is létező mű egyszerre kapta meg a Lábán- és Halász Péter-díjat, pedig az előbbi táncelőadásokért, a másik a sikeres színházi kísérletekért jár.
A Budapesti Táncfőiskola egykori növendékei a darab szinopszisába rejtették manifesztumukat: „Próbáltunk visszatérni a normalitásba, a sötét színházterembe, létrehozni egy táncelőadást, és azzal foglalkozni, amihez a legjobban értünk – de nem sikerült. Próbáltuk az ellenkezőjét: valami mást csinálni, valahogy máshogy csinálni, megválaszolni a kérdést: mit tehet három alkotó a gyökeres változásért az utolsó órában? Két irány közé szorultunk. Egy résbe, a mindent felforgató változás és az állandóság között. Egy sötét terembe, ahol kihúzzuk a talajt a lábaink és a lábaitok alól, hogy aztán megtegyük az első lépést.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
