Ott van King erősen önéletrajzi ihletésű alaptörténete, reflexiói az írás keserves folyamatára, Julianne Moore átélt játéka, Darius Khondji csodás látványvilága, Clark egyedi, borzongató zenéje és egy remek rendező, Pablo Larraín. Az egyes részekkel önmagukban nem is volna probléma, de a Lisey története nem áll össze egységes egésszé, halott és üres marad.
Lisey egy világhírű író özvegye. Képtelen túltenni magát a gyászon, hiába halott Scott Landon már évek óta. Makacsul őrzi férje kiadatlan írásait, pedig egy Landon-szakértő professzor kitartóan koslat utánuk. Miután szép szóval és győzködéssel nem jut eredményre, megbíz egy megszállott rajongót, hogy bírja jobb belátásra. A férfi azonban egyre erőszakosabbá válik, miközben Landon élénk fantáziavilága is mindinkább magába szippantja Liseyt. Moore szerepeltetése jó hír lehetne, ám Larraín folyamatos fortissimót vár tőle, a pianóknak nem jut tér (értsd: Moore teátrálisan zokog a mezőn vagy párás tekintettel bámul egy medencében). King szerzői egója egyébként is elnehezíti a cselekményt, de a Clive Owen alakította Landont is irritálóvá teszi. Mindettől persze az író bizarr fantáziavilága még lehetne lebilincselő, de sajnos a CGI-giccs martaléka lesz mindaz, amit az atmoszférateremtésben jártas Khondji is felépíthetett volna. A valóság és a képzelet határátlépései is hamar önismétlővé válnak, pedig ezeknek kellene megadniuk a történet lüktetését.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
