Gyilkos hőség

Még mindig nem unjuk a noirokat, pedig a streaming szolgáltatók láthatóan mindent megtesznek ezért.

A számos egyforma filmhez és sorozathoz az újdonság kedvéért olykor hozzáadnak némi adalékot, mondjuk földönkívüliek, vagy – mint most – a görög mitológia formájában, mondván, érjük be ennyivel.

Görögországban senki nem mer ellentmondani az isteneknek, Krétán pedig a Vardakisz család viszi jelenleg a posztot, így amikor szeretett iker fiaik egyike egy szikláról a mélybe zuhan valami kétes hátterű balesetben, senki sem bátorkodik kérdéseket feltenni. Kivéve Nick Bali, az amerikai magánnyomozó, aki nem riad vissza a hatalmasoktól, mert – alkoholizmusából és klisés flashbackjeiből ítélve – nem sok vesztenivalója maradt már.

Tény, hogy más hangulata van a filmnek az azúrkék tenger mellett, mintha a szokásos New York-i utcákon járnánk, és a napfényes noirtól az az érzésünk támadhat, hogy itt valami többet kapunk, de azon kívül, hogy a nyomozónak szalmakalapja van a szokásos fekete helyett, aligha tudnánk 5 különbséget találni a Gyilkos hőség és bármelyik más, tömeggyártásban készült fekete film között.

Hacsak azt nem, hogy Philippe Lacôte verziója egy valóban görög mitológiába illő végkifejlettel továbbrontja az addig csak szimplán unalmas történetet. Nem világos, hogy miért hagynak jóvá ilyen gyenge filmötleteket, talán a stúdióknál csakúgy, mint a filmben, az istenek a fejükre estek.