Jeges pokol

1994-ben mutatták be a feketére festett hajú Michael Caine-nel és a feketére festett öves Steven Seagallel a Lángoló jég című akciófilmet: Caine épp nagyon lent volt, Seagal pedig nagyon fent, így eshetett meg a történelmi kézfogó.

Történetünk szempontjából ennek csupán annyi a jelentősége, hogy ha jeges filmben hatvanpluszos nagy színészt látunk az Egyesült Királyságból, ott két dologra lehet számítani: vagy Steven Seagalre, vagy ami ennél egy fokkal kevésbé ijesztő; véres jégre. Nos, a Jeges pokol az utóbbi kategóriába tartozik. Sok jég, sok hulla és Liam Neeson, aki kamionsofőri helytállással és ír büszkeséggel vezet végig a befagyott vizeken. Senki sincs ma Hollywoodban, aki nála megsemmisítőbben tudná odavetni, hogy „csókold meg az ír seggemet”. E felszólítás lehet, hogy már külön a sztár kedvéért, kedves kikacsintásként került a forgatókönyvbe, amelynek írója ritka nagy kikacsingató lehet: oké, értjük, hogy látta A félelem bérét és olvasta az Egerek és embereket. Vagy fordítva. Ha Steinbeck nem írt motoros szános üldözést, az ő baja, a Jeges pokol alkotói nem követték el ezt a hibát. Talán csak az róható fel nekik, hogy Neeson még jégre sem szállt, hogy bizonyos fúrófejek kézbesítésével megmentse a mélyben rekedt bányászokat, de már tudod, hogy kit várnak haza hiába a szerettei. Talán jobb is így, a feszültségkeltés amúgy is olcsó trükk, lejárt lemez, amit viszont sosem unhatunk meg, az a repedező jég és Neeson repedésálló ábrázata, az a filmről filmre cipelt drámai komolyság, amellyel azt mondja: „ez most már személyes”.