Visszhang

Hálásak lehetünk, hogy még köztünk élnek és alkotnak a kora nyolcvanas évek legendával övezett szintipop időszakának hősei.

Berlin után Bécsbe érkezett a közelmúlt (Bernd és Hilla Becher mellett) legjelentősebbnek tartott német fotográfusának, „a Fal fényképészének” kiállítása.

Ez a kötet úgy büszke eredetére és úgy mutatja fel a költészeti, formai és nyelvi tradícióit, hogy kíméletlenül, helyenként pedig példátlan merészséggel fel is forgatja.

A mondák, regék, sagák mindegyike valamely ősi tudás metaforikus kifejeződése.

Az amerikai énekesnő negyedik szólólemeze, szemben az első hárommal, talán nem fog Grammy-díjat kapni, mert ahhoz nem elég „kellemes”.

Ha egyik meglévő kategóriába sem férsz bele, csinálj egyet magadnak – ezt üzeni utóbbi alkotásaival Nicolas Cage.

Nem szűkölködik sem a kortárs magyar líra, sem a honi költészeti hagyomány a nyomasztásban.

Josh Tillman 2012-ben néhány sikertelen lemezzel a háta mögött úgy döntött, hogy újraalkotja önmagát.

„Ma már nem csinálnak olyan filmeket, mint a 80-as években” – hangzik el olykor a panasz, s többnyire jogosan, hiszen számos szeretett akcióvígjáték-elem sosem fog már visszatérni a mai mozikba.

A Jesse Hughes vezette Eagles of Death Metalra a legtöbben a Bataclan-tragédia kapcsán fognak emlékezni, pedig elég jó lemezeket csinálnak, élőben meg még erősebbek.

Schubert egyik barátja így jellemezte a zongorista játékát: „Ujjai nem úgy támadnak a billentyűkre, mint ahogy sólyom csap le a húsra.”

Az, hogy immár másfél évtizede nem tudunk úgy benyitni egy moziba, hogy ne szuperhősfilm menjen, Sam Raiminek köszönhető.

Egy maroknyi mutatós fiatal titokzatos, a boldogságuk felől érdeklődő SMS-t kap.

A regényt részben bevallottan Herman Hesse Az üveggyöngyjáték című regénye ihlette.