Jó lenne tudni, hogy e bölcsesség Liszt előtt vagy után született, aki korai éveiben igazi ragadozó volt a zongoránál. Farkas Gábor a finom megoldásokhoz vonzódik igazán. Két kollégájához, Balog Józsefhez és Csalog Gáborhoz hasonlóan Liszt-játékosként tűnt fel, és ő maradt meg leghűségesebben a romantikus repertoár bűvkörében; billentésének, dinamikájának fő erénye, hogy úgy is rá tud csapni a zongorára, hogy az simogatásnak hasson. Új lemezén bécsi szalonhangulatot teremt, de kerüli a szimpla szórakoztatást. Schubert négy posztumusz impromptu-jéből (Op. 142) kihalljuk a dalszerzőt, aki énekel akkor is, ha nem énekhangra ír. Életre kelnek a kottában megbúvó mellékszólamok, de a schuberti melankólia sötét vízióinak is marad hely. A virtuóz negyedik, f-moll impromtu-ben már Liszt felé irányítja mutatóujját a zenetörténet lomha szelleme, hogy aztán három Liszt-keringő következzék. A lemez utolsó darabja, a 19. század csaknem elfeledett bécsi sztárzongoristájának, Alfred Grünfeldnek Denevér-parafrázisa gondtalan ünneplést ígér: mutatós, ügyes ráadásdarab ügyes ujjakra szabva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
