Visszhang

A berlini hegedűművész és magyar partnere új ciklusuk első lemezén két A-dúr és egy a-moll szonátát játszanak Beethoventől.

Fiú és lány találkoznak, beszélgetnek, sétálnak, a szimpátia kölcsönös.

Jelentős késéssel, a színpad egyik láthatatlan pontján kezdte el Lorde a koncertjét.

Olyan, de olyan zabálnivaló kisfiú énekel olyan, de olyan édesen, hogy meg kell a szívnek szakadnia...

A nemváltó dzsinn (Mészáros Máté) arról hadovál, hogy ilyenek meg olyanok a nők, azért lett ő inkább férfi. Szimpatikus persze, hogy egy ekkora produkcióban tematizálódnak genderkérdések is, de az már kevésbé, hogy ennyire reflektálatlanul.

Pán Péter-szindrómások, egyesüljetek!

Posztpunk zenekarként szokták őket felcímkézni, ami annyiban igaz, hogy produkciójukban felfedezhetők a punk és közvetlenül a punk utáni „daloskönyv” kedvelt elemei.

Furcsának tűnhet, de a queer közösség nemcsak az artmozik sötét termeibe száműzött, fájdalmas drámákra vágyik az előbújás traumájáról, a gyűlölködésről és az önelfogadás bonyodalmairól, hanem romkomokra is, amelyek pont olyan butuskák és sziruposak, mint heteró társaik (ezt a vonalat képviseli a Kszi, Simon, a Karácsonyi meglepi és a Fülig beléd zúgtam is). A lefóliázott könyvek korában ez nem csupán ízlésbeli kérdés, hanem politikai manifesztum is.

Az ausztrál zenekar nem találta fel a spanyolviaszt.

Hét évvel ezelőtt szédületesen jó koncertet adott az M83 a Szigeten.

A történelmet, mint tudjuk, a győztesek és a férfiak írják – mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az úgynevezett Tudor-mítosz.

Éjjel fél egykor régi adósságomat törlesztettem, amikor úgy döntöttem, belenézek a brightoni Bonobo produkciójába.

Alex Herron a tavalyi Menekülj! után megint csak egy sötét múltú tinilány (horror)történetét meséli el, most azonban a család helyett a gyászt, a depressziót és az alkoholizmust választotta központi témájául.

A brit Penguin Cafe Orchestra története 1997-ben ért véget az alapító Simon Jeffes halálával.