De amúgy sincs könnyű dolgunk: a darab a dzsinn és Ali egynémely (sokszor erőltetett) viccelődésén kívül mellőzi a humort, és sajnos az öniróniát is. Enélkül pedig, bár tudjuk, hogy mesét kapunk, nehéz nem kényelmetlenül érezni magunkat a végig egy tónusban beszélő Harún (Tasnádi Bence) szenvelgései és a színeket nélkülöző szöveg ellenére remekül játszó Sahriár király (Bányai Kelemen Barna) megvilágosodása hallatán.
A legkellemetlenebbek talán a szerelmi duettek. Az első – meglepő módon – már az elején lecsap ránk, épp miután megbizonyosodtunk, hogy Jázmin (Bori Réka) ebben az interpretációban egy szinte félkegyelmű fruska, de hát ilyenek a fiatal lányok, halljuk.
Talán a dalok szeszélyes, a dramaturgiát ritkán szolgáló beékelése teszi, hogy Geszti nem tud brillírozni, ha három dal jó értelemben gesztis, a többibe olyan sorok is becsúsznak, amit még leírni is fájna. Ráadásul a történetek közül is a legkézenfekvőbbek kaptak itt helyet. A zene és a látvány (hatalmas LED-falakon megy a varázslat, visual: Madarász ’Madár’ János) viszont világszínvonal.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
