Ám a lány egy másik kapcsolatban van, ezért nem meri felvállalni érzelmeit, és faképnél hagyja a szerelmet valló fiút. Mit tesz isten, később munkakapcsolatba kerülnek, és bár megállapodnak, hogy nincs további közeledés, kis idő múltával már partnerének is feltűnik, hogy a lány valójában a másikba szerelmes. Kellően elkoptatott a szüzsé? Hát az. Persze éretlen személyiségű hőseink már nem tinédzserek, hanem harmincas éveiket még mindig életcéljaikon töprengve taposó értelmiségiek („a 30 az új 20” jegyében), és nem ám egy irodában találkoznak, hanem filmet csinálnak: az őszülő szakállú fiú rendezésében, a gödrösödő szemű lány főszereplésével – mi másról? – egy megvalósulni nem tudó szerelemről. A (maradjunk most már ennél) fiú epekedik és búsong, a lány vívódik és választ. Vagy nem. Ahogy a hősnő végül kinéz ránk, nézőkre, az nem lezárásra utal.
A 40 az új 20?
Andrea Bagney le sem tagadhatná, hogy ez az első filmje. Az alaphang Billy Wilder-es, Woody Allent nemcsak a fogalmazásmód idézi, de a filmbéli film castingján egy konkrét monológ is elhangzik a Manhattanből, persze maga a film is fekete-fehér, a hősnő meg kiköpött Frances Ha. Azaz: ő mégsem egészen az, és ez a mégsem egészen menti meg attól a filmet, hogy az író-rendező dögunalmas magánügye legyen csupán. Lourdes Hernandez énekesnő személyiséget ad papírízű szerepének. Nélküle nem működne a film.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
